Essran_Rothmor blogja
GondolatokFlepnis
öreg vagyok már, mint a repedezett országút.
Kátyúkban mérem sebeim medencéinek mélységeit.
S gyakran töröm szét, pusztítom el, mások figyelmetlen
elferdült gerinceit. És mégis jó! Ha csak belém nézel,
tócsámba mosolyogsz, farkasszemet néz teveled,
az én párhuzamos, egysíkúan gondolkodó világom.
Merengeni azon, hogy mekkora lehet a kár, s
a megnyugvás sem ad elegendő időt ahhoz,
hogy tudni véld ki vagyok s mit akarok! Hasztalan
felderítőid kérődzése, nyugalmad nem csillapítja,
s az import rágógumi is a levegőbe bámul, zöld
lámpát ad az időnek, mikor jóízűen lufit fújsz belőle.
Mert mikor kipukkan az erőszakos nyomástól, akkor
ébredsz fel s látatja magát a valóság álszent türelme.
Házam s hazám
Házam s hazám
Jelöletlen vár, ahol az élet prosperál,
és minden felépített téglában ott rejtőzik,
szó s gondolat, míg mellette növekedhetnek
a szabad magvú bóbiták s nem tépi le cúg
szárnyaikat, a tudás darabjait, és
csinál belőlük gondolatfoszlányt.
Hanem, kitartanak az ón falaknak sorai. Míg az új
hajtások a papírlap körül megerősödve bástyáit
rajzolja s a gondok elébe menve, az erőd kapuin
át oroszlánokat engednek ki a betolakodók beteges
lázban égő eszmék tengerére, óvják a nulla
kilométernyi hidat. A kardot szorító Turul madarat.
Kulcsok, a nap alatt
Megtörhetetlenül hozzuk a kötelezőt, helytállunk.
Don folyó partján állva, bunkereinkből ki-kukucskálunk.
Morzézik rajtunk a távíró, az égből potyogó jégeső,
isteni fagygolyók, apró ejtőernyősök. S a tankok tornyai
tetején a lapos sipkák, mint hű írótollak talpai fordítanak.
Jelentik: Hosszú lesz még a tél, tűzijátékba fog borulni
a vidék, s az alkony is olyan képet fest majd, mint a tintába
kevert, karmazsin és puncs. Tócsákba, méhvermekbe gyűlik
a felszerelés, deltát feltöltő hús és vér. Földbe fagyott
cintermekbe zárja emléküket az értelmetlen öldöklés.
A patológián
Kezemben felszabdalt mindent a szike, kecsesen hajlongva,
mint egy körző hűs ívének görbülete gondos árnyékot vet fehér
gumikesztyűmre. Még egy, és még egy áldozatba
vágva látom, hogy a sok tanulás nem volt hiába.
Főnököm a szemközti fal egyik betegágyán pihen, lassan
emelkedik fel-le mellkasa. Szendergése pillanatnyi illúzió, hanyatt vágódva
bámulja a plafont négy csepel bicikli kerekére rögtönzött ágyon. Szokásos lakóját cipelő házi kedvenc, az üres teherre hallgató teherhordó. Megteszi a hatását mikor egy pár mozdulatlanul lelógó cipőt látunk hátulról felcsúszott nadrágot, és a meggyűrődött zoknit ahogy kikandikál a
nadrág szára alól. Egyik hosszabb, ráfeszül a csöves husángra, míg ikertestvére rárojtosodik a bokára, mint az ücsörgő ember, két lábon guggolva erőlködik a vécén. Műszálas és bordó, nem mintás, fúj, undorodom magamtól, hogy egy ilyen inger képes foglalkoztatni műtét közben. Műtét!? Az idő elmúlása inkább, egy másik, megfoghatatlan nézőpontból, és közben a halál szolgája leszek a műszakom alatt, de nem látom, érzem magaménak ezt a bizonyos lenyomatot, kézjegyet. Megállok, leteszem szerszámom a tálcára, és megvizsgálom környezetemet. Az öreg, pillantok rá megint, közelebb megyek hozzá, hokedlire lépek, hogy jobban rálássak. Régi motoros, halhatatlan mentor, szemüvegét pihenteti, lebegve videózik az infúziót tartó rúd tetején, levegőzik kicsit. Fújtat egyet-kettőt a nagyítás művészete után. Tokája a teli infúziós zacskó segít visszaemlékezni a benne tekergő, számháborúzó fényeknek játékára. Boldog, szinte nevet rajtam alig ráncosodó arcával. Szemei, kibontott borsóhéjak, kigurultak már az idő elmúlásával a csipa gyöngyök, hiába ragaszkodó emlékeket őrizgettek. Két darab fekete porcelán igazgyöngy, mindig oly keményen tekintett a világra, mint az állandó készenlétben várakozó puskagolyók. Most fehérek,
pajzsok mögött pihennek. Homloka és orrnyerge közt egy ALFA tetoválása feketéllett, s mikor anno rákérdeztem miért tette ezt, azt válaszolta. ALFA, mondta. Mi valaminek a kezdetét jelentette számára, a kórboncnokság egy hivatás, fiam, valaminek a kezdete és vége. Így értettem meg mit jelenthetett az OMEGA piercing az orrában. Ilyen munka ez, folyamatosan hentelő, 0-24 óra... Szusszanhat a túlóra napló kemény gerinctáblája, uzsonnát osztanak a lassuló véráramba. Hangos éljenzésbe kezd, magán partit adva az állott gyomor tócsa.
Pár darab impulzus
Mi leszel? Magasan szárnyaló rotoros vadász! Ki, mindent vigyázva pásztáz?
Nem. Éppen sírdogálsz, földi létem tiprod gallyak közé. Szabotálsz.Párját vesztett dögcédula vagy. Ütőérből kiszabaduló, gyermekételveszejtő nyaklánc, bús kenyérhéjon csordogáló nyál, morzsáló gondolatfoszlány.Mert untalan passzív keresésed, mindig sikkes szamovárt talál.Írj! Szabadulj fel! Vagy adj nemezt, mire írhatok, s akkor nemkell menekülnöd tőlem a világ túlsó felére, hogy dadogó magányodban,döcögve haljon ki belőled a szavakba font remény. Forró ajkad rójonrózsákat, tövisek kecses buborékait. Körvonalai, akár a megismételhetetlenszirmok képeinek tárlata.Dobj tiplit! Mosolyt! Mit, becsavarhatok, mert nem vagyokkíváncsi sem hajlandó a csigaházban veszteglő körkörös bércsevejre.Csíntalan kislányok liliomtörzsére, becstelen napszemüvegükre,öntelt cicaviráguk hatalmi játszmájában fogant győzelmére.