Essran_Rothmor blogja
Átmenet
Mit szeretnél? Az, pont nem vagyok.
Körbe udvarló, romantikusan fanatikus!
Rendszeresen spontán kiugró colostok, centire
festett mértékegység? Nem, nem köszönöm! Én!
Én vagyok. Elvek gyökerével utazom papírtutajomon,
s keresem a letelepedés nyughelyének
árnyékába boruló hegylábakat. Megállj idő!
Adj egy slukkot, tiszta tekintetet, delelő napot,
hogy meglássam mikor jársz a magasok felett.
Hogyan, eregetnek téged, sárga korongos
papírsárkányt, a szikla óriásoknak vastag húrú kezei.
S lámpást adva mindenkinek, a világítótorony
csúcsának érméjét. Snóbli szemem lehetsz.
Mikor a nap, végső óráiban búcsúzik.
Hunyorogj
Piciny galacsin, apróra tört borsó,
száraz jégben veszteglő mikrofon.
szürke négyzetrács. Pöttöm.
Összetett bogárszem, balga
hangadó, eunuch hangszál.
Töredezett ököl, véknya életút
s völgy, dagadó ujj, húsos virsli,
lángos. Tekergethető kappan,
kopott bőr, didergő sörhab.
Szalonna, pörsenő szőrszakáll.
Sétálva
akarom elütni az időt, a kanapén mosolyogni
és feltett lábbal bámulni a filmet, kitekintve
aprócska fejemből. Elfeledve, a világ gondját s baját,
megtalálni azokat a minőségi időréseket, mikor nem
leszek már egyedül, s nem várom el, hogy a tér s idő
ossza lapjait, beköszönjön. Hanem én húzok, s terítek.
Alkotok. Kipréselve minden egyes minutumnyi ötletet
magamból, örömforrásnyi ligetek eszenciáit, a társas
létért harcoló jelvényt megszerezve. Hogy éljek. S
ne lássam, lusta lelkek vergődéseit, az elmúló idő
fekete gyökereit, földbe szúródó, kallódó, élettelen lábak
cölöpeit. Ahogy az óráikat se, mikben egyre
fásultabban perlekednek mutatóik. Tétova korongocskák
, elemek sírjai nyögik, az értelmetlen rabszolgaságot,
a hasztalan, reményvesztett, vígaszágot.
Minutum
Egyszerű és bonyolult lélek vagyok én,
Csiszolatlan kő, pattintott hős, hóhér! S
mancsos tokmányra, fokosra, szorul
rendíthetetlen kezem, mert
van, hogy meg kell látnom dolgokat.
És elég! S csak dől a szó s mozdul a rét,
fekete föld haját borzolja fel a szél.
Bóbita gyermek, araszol, lépdel fől
az áramokon, hogy hírt vigyen amoda,
távolabb, hol landolni képtelen.
S csak el-el, a felhők főlé. Fel!
Ezért
s nincs kis kullancs a fejemre olvasva,
hogyan legyek kicsi szó és hatalmas száj,
színes matrica, kitöltetlen vignetta. Kiszáradt
szerencsesütiből hiányzó porrá zsugorodó mágia.
Régmúlt, szálas tengernyi átlátszó fólia. Teafű. S
propán palackból szelelő szemtelen ige, fehér csomós
kötél, cirkalmas díszítésű, haspókos mellvért.
Mi vagyok én? Egyed, alany, töredék! Zúgolódó
haramia, nyughely, Kis-Kevély! Mackó barlang. Béke s
nyugalom helye. Méz, méz, méz!