Essran_Rothmor blogja

Essran_Rothmor•  2022. január 6. 20:48

Átmenet

Mit szeretnél? Az, pont nem vagyok.

Körbe udvarló, romantikusan fanatikus!
Rendszeresen spontán kiugró colostok, centire

festett mértékegység? Nem, nem köszönöm! Én! 

Én vagyok. Elvek gyökerével utazom papírtutajomon,

s keresem a letelepedés nyughelyének
árnyékába boruló hegylábakat. Megállj idő!

Adj egy slukkot, tiszta tekintetet, delelő napot,

hogy meglássam mikor jársz a magasok felett.

Hogyan, eregetnek téged, sárga korongos 

papírsárkányt, a szikla óriásoknak vastag húrú kezei.
S lámpást adva mindenkinek, a világítótorony

csúcsának érméjét. Snóbli szemem lehetsz.

Mikor a nap, végső óráiban búcsúzik.

Essran_Rothmor•  2022. január 6. 20:44

Hunyorogj


Piciny galacsin, apróra tört borsó,
száraz jégben veszteglő mikrofon.

szürke négyzetrács. Pöttöm. 

Összetett bogárszem, balga 

hangadó, eunuch hangszál.


Töredezett ököl, véknya életút

s völgy, dagadó ujj, húsos virsli,

lángos. Tekergethető kappan,

kopott bőr, didergő sörhab. 

Szalonna, pörsenő szőrszakáll.

Essran_Rothmor•  2022. január 4. 21:52

Sétálva

 

akarom elütni az időt, a kanapén mosolyogni

és feltett lábbal bámulni a filmet, kitekintve

aprócska fejemből. Elfeledve, a világ gondját s baját,

megtalálni azokat a minőségi időréseket, mikor nem

leszek már egyedül, s nem várom el, hogy a tér s idő

ossza lapjait, beköszönjön. Hanem én húzok, s terítek.

Alkotok. Kipréselve minden egyes minutumnyi ötletet

magamból, örömforrásnyi ligetek eszenciáit, a társas

létért harcoló jelvényt megszerezve. Hogy éljek. S

ne lássam, lusta lelkek vergődéseit, az elmúló idő

fekete gyökereit, földbe szúródó, kallódó, élettelen lábak

cölöpeit. Ahogy az óráikat se, mikben egyre

fásultabban perlekednek mutatóik. Tétova korongocskák

, elemek sírjai nyögik, az értelmetlen rabszolgaságot,

a hasztalan, reményvesztett, vígaszágot.

Essran_Rothmor•  2021. december 28. 00:25

Minutum

Egyszerű és bonyolult lélek vagyok én, 

Csiszolatlan kő, pattintott hős, hóhér! S

mancsos tokmányra, fokosra, szorul

rendíthetetlen kezem, mert 

van, hogy meg kell látnom dolgokat.

És elég! S csak dől a szó s mozdul a rét,

fekete föld haját borzolja fel a szél.

Bóbita gyermek, araszol, lépdel fől

az áramokon, hogy hírt vigyen amoda,

távolabb, hol landolni képtelen.

S csak el-el, a felhők főlé. Fel!

Essran_Rothmor•  2021. december 19. 11:47

Ezért


Nem vagyok beoltva

s nincs kis kullancs a fejemre olvasva,

hogyan legyek kicsi szó és hatalmas száj, 

színes matrica, kitöltetlen vignetta. Kiszáradt

szerencsesütiből hiányzó porrá zsugorodó mágia.

Régmúlt, szálas tengernyi átlátszó fólia. Teafű. S

propán palackból szelelő szemtelen ige, fehér csomós

kötél, cirkalmas díszítésű, haspókos mellvért.

Mi vagyok én? Egyed, alany, töredék! Zúgolódó

haramia, nyughely, Kis-Kevély! Mackó barlang. Béke s 

nyugalom helye. Méz, méz, méz!