Animanongrata_ blogja

Annyi lágyság omlik, elalvó kék égen,

felhők elforognak, alkony pasztell fényen,

napfényre borulnak, narancsot majszolnak,

füstöt felszippantva, lenge légbe fújnak.

Közbe int a szellő, hallgatom mit suttog,

csiklandozza bőröm, hajat érve forrong,

fújjad, írjad, mondjad, elfogyott az este,

elhúzott a nappal, izzón izzadt lepke.

Már nem tudlak többé, téged nem szeretni,

szívembe hagylak lustán szétterülni, 

nyugalmas sziget, karamell homokból,

tenger fogta kincs, elszökött szavakból.

Már nem tudlak többé, téged kitörölni,

tatra kent fényekbe szórni, kiszűrni,

vitorlát bontott hullámos halomban,

szél hangját hallgatom, éberen álmomban.

Már nem tudok többé, nem veled lenni,

hangod baritonját, ajkad ívét feledni,

szigeted partján áll, pálmaházban élek,

hajóddal jössz haza, csomót kötök végleg.

Reggel fénye felmászik a lábamon,

aztán csak tovább végig a hátamon,

mint egy néma szerető vénáimon

felkúszva szeret, s megül a vállamon.

Most elégedett, ott nevet elmereng,

dermesztő jeges, várja tekinteted,

szemedben tudja ott lakik kedvesség,

elvenné, vágya s reménye melegség.

Minek neki az életed? Táplálja, 

vércsét ugrasztva, rágja s megcsócsálja, 

ne nézz rá, hiába tiszta kék szeme, 

fölbde zárva rég, elrepedt a szíve.

Menj, csak menj hajnal, fényes érintése,

jöjjön, olvasszon, napom melegsége.

Elszökött előlem a fény, elvitte ellopott napom,

utat szabott a reggel, hogy sómat élénken nyalhatom,

bárgyú átkok erősítenek, hit nyomát sem hallgatom, 

fájjon hát a semmi, szádon tollpihe, figyu pottyanok.

Mit nyújthat az, kinek bénák ujjai?

Viz hull a résein, csurrannak hangjai,

nem zárhat össze ő, sérült, elszakadt,

örül ha tenyerén tart egy poharat.

Két kézzel int feléd, itt leülni hív,

barázdái barnák, kemény, mint a szív.

Maradj csak csendben, nézd, füstös fellegek.

Szád görbül, lóg a szó, egek, lélegezz.