Animanongrata_ blogja

Ahogy lobogó leng nem hajlik úgy semmi,

erős kézben ér kér rég revansot venni,

ahogy szemed próbál pillanatot lopni,

mikor lágyságot lát szélből ívet fogni,

ahogy ezer torok himnuszt kezd rekedni,

legbelső könyörgés egy nemzetté lenni...

Arcom tüskéi kinyílnak

rózsák lágy szirmának öltözöm,

kezeim melegséget hívnak,

édes illatokba költözöm.

Lassan elfutó perceim

tenyerem körébe tárom,

vég nélkül elszökő csendjeim

békéjét egyhelyben várom.

Jövőm tépett, alig madár

tollakon hulló holnapok,

múlt magon daráló darál

homokon porzó lábnyomon.

S orromon elterült a por

foghíjas szárnyam alig repül,

szememben mégis ott lapul

a fény, mitől Nap is felhevül..

Mint friss dunnába kis testek

csavarodik belém lelkem is

illatok miket összeszedtem

hordom magamban s megtelik.

Ha puhának látod a tollam

noha tekerve örvénylene

habkönnyű ujjakkal szórtam

feszült létem végtelenbe..

Ma már csak csendben fekszem

mint testekbe megtért szavak

életem kér s megfürdetem

magamban, mint egy gondolat..

Levél hátán patak, legördülő csepped,

kreppen ért remegés, apró kortyom tested,

üveggömbbé lettem, borostyánszín sleppem,

elixírré érett gyenge csíkom festem.

Földre kigörgettél, széllel hullott levél,

puhán lehuppantat, verejtékkel alél,

engedj átfordulni, dúsan csipkés szélen,

oldódik a vérem, cserszömörce létem.