Animanongrata_ blogja

Lehet úgy igyekszel, átlagossá lenni, 

tollad kiszáradva, papírt fog spórolni,

papírban már nincs fa, lassan papír sincsen,

engedd ide lelked, ömöljön ki minden.

Értem én a célod, mesékkel a kútban,

beállni a sorba, végleg elvonultan,

kiben ennyi szín van, ne szórja sínekbe,

feszíti a lelked szép sodrú ívekbe.

Mielőtt elszorul, kössed ki a zsákod,

kell a hely az újnak, jobb lesz, ugye vágod?

Várunk ide vissza, oldó érveléssel,

keresztezett síkok, élénk színezéssel.

Előttem fény áll, köröttem a világ,

Ismerősbe szökött, ontja-önti rám,

csak hallgatom, nézem, kérdezz-felelek,

köröttünk mozdulnak, járnak emberek.

Mehetnek, én most a fénnyel dalolok,

figyel rám, énekel, viszont karolok,

barátságokban már régen nem hiszek,

találkozunk, látlak, el nem feledek.

Máshol járunk, mégis egyfelé megyünk,

égből szakad, hullik, fele életünk,

pillanat megérett, ma megkönnyezem,

hála a sorsnak, fényt görgetett nekem. 

Hiszem, hogy együtt, itt, érdemben vagyunk,

gyönge görcsön ritkán, szorul meg szavunk,

versennyel senkik és semmik lehetünk,

fényesen, vakon, vad csókkal szeretünk.

Erő és jóság, mi nem lehet neked,

csak nézed és érzed, mit kell kezdened,

tiszteld a fényét, ha meg nem foghatod,

új utakra hint, friss, termő fűmagot.

Lélekben figyel és melletted marad,

nem lesz a társad, de mindent odaad,

neki semmi lesz, neked minden lehet,

sosem felejt, megtart, csak ha engeded.

Éppen csak támasztott, megtartó mozdulat,

nem ölelt, nem fogott, lehelet vékonyan,

törődést nem mérik kilószám mázsával,

talán csak érzésre hulló alázattal.

Szavadban ész az ég, benne költők laknak,

kifesti enyémet, nem tudom mit adjak.

Most, hogy beáztattad papírmasé lelkem,

kioldódott festék betűvel hull bennem.