Animanongrata_ blogja

Egészen gyönyörű, lágy a reggel,

sárga bomlik el lankás íveken 

barnuló tájon, bambuló véremmel

pumpálnak folyton szorgalmas szíverek.

Melegedő színek, múló derekkel,

zöldült fűszálak állnak mezítelen

mézes fátyolban gitárkísérettel,

öröm könnyeimen fiam penget.

Leckéid márpedig jönnek,

míg szemeid ki nem kötöd,

akár száz darabra törnek,

mint szabadon esőt föld rögök.

Te, kit gyolcsod mögé löktek,

találd meg végre a csomód,

szũntelen kössed ki kössed,

vagy vakon éred el "földi jód".

Az égről sosem jönnek le fények

csupán megkergetik

holdjukat űző csillagos lények

kacagva éltetik

örök porral takart ősi kérgek

szemünk elől fedik

éterben megbújó vak sötétet

előtte ember esketik..

Földanya bölcs ölén évmilliók ringnak

védelmez, többi közt gyermekek vagyunk,

rég letűnt fajokból őrzött gondjainknak

lesz jövő? S örökül vajon mit hagyunk?

Tán széljegyzet leszünk holmi Darwinoknak,

okoskodó nép volt, égben vigaszuk,

testet öltött lelkek, szerettek és haltak

körforgás bölcsőjén maguk lett bajuk, 

birtokuk fiktív volt, semmiért martak,

millió ízlelt szó múló panaszuk..

..mindenhol reánk ér, lehullik,

közössé érett bőr, rajt gyöngypatak,

szabaddá vált, bomló sejtjeik

visszaforgó, apró gondolattavak.

Kollektív tudat, lehulló részeink,

eggyé vesznek bennünk a cseppel,

úszunk ott, a kis részecskékben is,

alattunk állunk szentelve keggyel,

s boldogságunk bánattal osztozik.