Animanongrata_ blogja

Hiszen rút gonoszság lelke korláttalan,

mi most bámulunk mind, bele a vak sötétbe,

ártatlan hamvas bőr fájdalma súlytalan?

Mi célból süllyedünk messzi ürességbe?

Láttad Te már, hogy nyílik egy rózsa?

Kifeszült szirmain selyemfényt bont,

pattanó szín sápadó adósa,

illatos por, rebegő büszke front.

Mégis elhullik, némán elmúlik,

porral fedett redőin elremeg,

mindegy idő, vagy bús ujjak tépik,

tél álma melegben nyílik s pereg.

Áramlok magamból ledfény a falakra,

testtelen pillanat nem tekint anyagra,

hamun túl szór a fény, véges illatokra,

betöltött szobán át vetül csillagokra.

Messzi el, bárhová s vissza önmagamba,

leszek én kelő ég kivilágló gyolcsa,

tejútra felfűzött nyakék a nyakamba,

millió fehér lény vörös-sárga szomja. 

Tegnapunk tejszínhabos keggyel

mindent fehérré, nehézzé fagyott,

ma olvadás szív fel büszke beggyel

sötétre nyalt foltokban hagyott.

Fény kanál csillog fenyő kerettel

zsírokkal gyűlt, kivaxolt állakon,

üvegre tükröz szép szemekkel

s egy perc nyugalom leül vállamon.

Fakulás lüktet régi kép fölött 

éhsége fókuszált ponttá meredt, 

ott az éles kontúrok mögött

mindenség csak múlt, árnyék lelet.

Az élet szirénázva bömböl,

benne te lábadra sem állnál,

minden toll elvon, vagy szúr s megöl,

ünnepen csak tisztaságot várnál.

Biztos megkapja majd a teremtő

fejben felcsavart-kigurult gondok,

menni kell, fusson el, ki merengő

körbe illanó, kinyílt víg porondon.