Animanongrata_ blogja

A világ egy rég elferdült torony

sok nem törődöm gúnyt űz belőle,

fagylaltos kép lett ajánlott pózokon,

történelem íz, nyelvre cseppent lőre.

Jópofaság bűze élvhajhászaton,

lassan leomló falak dőlése,

kevéske festék mintha tartalmakon,

hazug címek hangzatos tenyészése.

Mert itt mindent lehet már, szabadon,

amit leköt egy ember emésztése,

s csak dől a hazugság ferde falakon,

eső lemosná, de örökre vésve.

Kinyalhatod, majd lesz különb hatalom,

adni fog egy új nevet a reményre, 

ez marad hát kis emberként orkon, 

lógó nyelv, hazug szó pisai létbe.

Milyen furcsa világ, kifordult sarkából,

virágszirom vagyok, szállnak rám a napból,

reppenő pillangók esznek a poromból,

hintik szavaikat, csengő csillám habból.

Szóródik, kenődik, száraz virág szívre,

bennük üres szavak, konganak a szépre,

legyél nagyon boldog, szeretlek nem látod? 

Én se ma, se holnap, átnézünk egymáson.

Minden üres szótól, még szárazabb lettem,

belül a szívemben, tagad, tapad s retten,

talán nem e világ, az üresség bennem,

boldog ma a szél is, gyertyát fúj szívemben.