Animanongrata_ blogja

Létezik olyan, hogy dupla nulla,

aki a nullát is nullásítja?

Tán elfajzott humanoid vagyok,

pislognak rám a lehullt csillagok.

A napom egy széjjel durrant atom,

nyomait itt-ott pihenni hagyom,

kaláccsal se ápolom lelkemet,

tündérként szagolom a széleket.

Mindig egyre kisebbet álmodok,

az álmok mentén álmokat lopok,

legalább édesek itt a szagok,

bele nyalok, de nem haraphatok.

Felhők ma fent piknikeztek

vitték kályhának a napot,

szürkét fehérrel festettek, 

ettől Ő sokkot is kapott..

Este füst szélén kinézett, 

káprázott kristálykő szeme,

halovány színekre lépett,

sárgás-bíbor, méz jelleme.

Szorult, kifordított kabát,

Gombokról elkopott karát,

szívemre ráhúzott anyag,

feszülten, dörmög itt a nap.

Vár az ősz, duplán rózsaszín?

Nem látod? Vár veled a kín?

Rajta csak feslett cérna húz,

alatta vértelen a hús.

Gyertek karámba fellegek,

sebekre esőt ejtsetek, 

Fekete égbe felmegyek,

lent ott az élet, lépeget...

Már nem tudok semmit sem és félek,
hinni sem hiszek játék meséknek.
Mit érhet az, kinek súlytalan léte?
Szállva, lebegve, tollpihe a légbe.
 

Már nem tudok semmit sem és félek,

tollpihe könnyedén törni képes.

Eső esik rá, víg vizét hullatja,

Mit nyújthat az, kinek bénák ujjai?

Viz hull a résein, csurrannak hangjai,

nem zárhat össze ő, sérült, elszakadt,

örül ha tenyerén tart egy poharat.

Két kézzel int feléd, itt leülni hív,

barázdái barnák, kemény, mint a szív.

Maradj csak csendben, nézd, füstös fellegek.

Szád görbül, lóg a szó, egek, lélegezz.