Animanongrata_ blogja

Kezem kezedben ölelve nyugszik

életünkben víg mosolyt fakaszt,

olyankor érzem, lesz a holnap

zsibogva nyugvó a bódulat.

Elfogadtuk s átrendeződünk,

virágzásunk hozza hűs tavaszt,

porból kiszedjük létünk magját,

kétség komótos s lassan válogat.

Utána látjuk mi az mi hullik,

s mi lesz, mi végül értünk fakad.

Sarjadhat élet magjainkból,

vagy por lesz mi velünk marad?

Érzem, hogy függök cérnaszálon

selyemből fonva s hozzád szorít,

elpattan halkan bizonytalanná

téve mindent mi minket összesít.

Selyemből szőjünk nehéz leplet

alatta bújva elhagy fájdalom,

ott megszagolnám vállad ívét

s megharapnám, időtlen dallamod.

2022.02.28

Már nem tudlak többé, téged nem szeretni,

szívembe hagylak lustán szétterülni, 

nyugalmas sziget, karamell homokból,

tenger fogta kincs, elszökött szavakból.

Már nem tudlak többé, téged kitörölni,

tatra kent fényekbe szórni, kiszűrni,

vitorlát bontott hullámos halomban,

szél hangját hallgatom, éberen álmomban.

Már nem tudok többé, nem veled lenni,

hangod baritonját, ajkad ívét feledni,

szigeted partján áll, pálmaházban élek,

hajóddal jössz haza, csomót kötök végleg.

Szeretem a kezedet, meleg selymes erezett,

puhán ölelt nehéz napok, üde hangú fuvallatok.

Szeretem a hangodat, szavak mélye ott fakad,

kapja szívem megszorítja, sóhajtok, fellazítja.

Szeretem az ölelésed, örök erővel hív éleszt,

körénk terített szeretet, szab puhán keretet.

Szeretem az alkatod, vállad, lábad, illatod,

olyan szép fényesen ragyog, abba szabadulok.

Szeretem főztödet, csigázza érzékeimet,

falatonként lassan, á dehogy, úgy, mint hajnalban.

Szeretem a kedvességed, néz és engem éltet,

nem tűr más színeket, olykor süvítve szétszéled.

Szeretem illatod, finom cukorkába harapok,

Belém égett szavaid, mint vörös bélyegek,
fájó sebekként zúgnak, fehér bőrön virulnak,
reményeink a padlón kuksoló szeretett lények,
pillát rebegtető egérként, nekünk zenélnek.
 
Kár lenne fülünket befogni, melegszik a nyár,
szépséged ragyog, lelked melege elér, rám talál,
ezért szúrtak ma ledöftek kínjaid, s amit súgnak,
zöld folyón sóhajtó kebleikből aranyköd szitál.
 
S az aranypor a légben lassan ülepszik, leszáll,
nem csak rám zihál, az aranyló pettyek szóródnak,
s én csak messziről csodálom bámulom erődet,
szeretlek tudod, nem hittem el, hiába nemed.

Szemedben égő tűz felgyullad tükrömben,

lefelé fényesen szóródik enyémben,

bújlak és érezlek, illatod orromon,

mosolyod körbefon, ajkam a nyakadon.

Megfogom kezedet, átfogom derekam,

közelebb húzlak és eltollak távolabb,

ritmusra lépünk, forog a mosolyunk,

közben a szemünkben egymáshoz engedünk.

Ajkaid lágyságát szememmel kívánom,

rám ragad, feléleszt, selyemmel harapom,

messze mész, elpusztít égető hiányod,

oltom az ajkadon, szemeddel felgyújtod.

Gyulladjon, feledjen, éledjen, szeressen,

szerelmem égessen, szívedben melegben,

táncoljuk vágyaink, ujjaink nyirkosak,

felhúzom szerelmed, csókommal oldalak.