okeanus blogja

Izzadt volt az este, 

mikor nyirkos teste 

az esőben állt. 

A pára zilált hajába hált,

és zihálva kérte a halált. 

 

Ígyen készülünk mi is,

egérrágta életünk

rajzos cirokot zabál,

sáros fogunk rögöt kapál,

és szárunkon szél dalol.

 

Éltes címerem átadom,

szárny nő szárnyatlan angyalon,

és port seper fulladozó udvaron.

hetyke butykosával hozzád elszalad a nyár

és kis cipellője édes játékot kopog,

verdeső a csengő és harangon könny csorog; 

füttyent, brong a bronz és táncot ropogva botoz...

 

latyakban véget ér a tél, ahol megfagyott;

mit hűen önmagából kínnal kialkotott,

vert ezernyi határt és fürkésző csillagot...

Csak naptár, mi megint, 

hogy új útjelzőhöz

értünk ismét, megint, 

amely itt lebeg és

néma, egymaga..., 

és ha nem köszöntené

ily hangos harsona, 

nem lenne hangja,pora.... 

félt a pára, könnyű volt az est, 

és fátyol könnyűség lebegett,

ahogy sötétülő kendője 

alá még mosolyintott a Nap,

 

oda, hol szúrós magányukban 

szétterültek a múlt árnyai

színt táncoló udvaroncai, 

s ahol szürkeséget fogva tart,

 

alig hihetőn létezett a nap,

amelynek hibbant porszem ha leszünk, 

s beomló alkonyon virágporát 

hintette még ránk és csalóka fényt...

Van, hogy gyatra ésszel él az ember

vágya csak renyhe, repke falevél

mi kószál; tétovázó, kósza szél,

de fő fuvallata a nyári égnek;

ábrándunk, bele-beleér

a buggyanó fortyogásba,

és lelkünk perzselődik kopaszra, 

mit foszt a nyurga tél.