okeanus blogja

Pupilláim szűkült sípjain

lecseppenve csipkekő lapít

és árvák szavaim talpai,

ám mosolyi, termő venyigén

ékesül freccsentve hív igém.

 

Öles levéllel leng, libeg hívón a szó,

Vonz, simogat, megóv a vers, a vég, a jó.

ajtód fehérjén ahogy árnyék verekszik a fénnyel

és foltozottságán alig észlelhetően tér el,

úgy bennem bánat és öröm körbe kereng, csatangol

és kétes egymásságában láthatóan megcsókol

ki ott áll, vigasznak és hűséges gazokat gyomlál...

hisz nem vághatok keresztnek olyan csomós gerendát 

mit szú nem esz meg, és a kétely bizarr hintácskája

fel-le nem lenget, alig érhető lelki sötétben...

egykedvvel gyertya ég, és barnázott házfalon átint

a benti meleg kedvesség, hogy fellobbanva ki még

ujjólag csak kint rekedt tessékelve beeresszék..

Ha már csak üszke a tűznek,

ha már csak szél tépte fészek,

és fénye sincs a szemének,

ha enyészet ette bánat,

indulva rút rothadásnak, 

vagy sebét vakaró vadállat, 

amely nyüszítve iszkol, 

de még hátra néz -

akkor még itt van,

törve, darabokban, 

mindaz ami még pislákol, 

amiért még remél, és éled

az élet - amíg éled.