okeanus blogja

Miért könnyeznénk együtt

Fénylő, deres az éjszaka,

Simára csiszolt márványtömbök
Előtt durva köveket pattintgatok.

Eszemen te vagy,
agyamon a kín, 
hogy kint vagyok már, 
s hűvös vizedben 
elmerülten fulladok.
Törölköződ mástól fázik
s én már csak száradok.

Konokon, a múltadat
ellopom.
Elkopott
emlékeink érmeit,
nap- nap után gyűjtögeti,
mint maradékunk
szűkülő perselyembe
be-beejtegeti,
az ábrándozás.

Magas toronynak nő ki,
téglák setét halma, 
halomba hányva; 
Példás alakban a zsugor akarat,
s ez iszalaggal tekert kusza
világban talán valaki megmarad. 

Csak a múlt látszik velem,
S lesem lelked lelkesen.

Rigó lép most fel, hajlik az ág,
Kezdi csábos énekét;
Párját hívja szava, dallama,
Ez napjának őre mára már.

Gond és nyers fű között,
Így készül az elmúlás ellen
Megtenni végső ígéretét,
Hogy az lehessen, aki volt:
Dalolva élő kismadár,
Ez végtelen, érchangú világon.

Eddig csak a csalogány énekelt,
De tar fák közt ocsúdik már a nap!
Fényesen keresi tegnapi társait:
Kicsiny, lényeges lényeket kutat;
Sejlő dalokat, a lét zenélő kenyerét,
Mi enni ad, és oltogat, a tűznek 
Lényegét, mi hevít és a mélyünkre hat.