okeanus blogja

Hittem; sorsomba nyugodtan,

nem vesz elő, de eltalált,

mi szenvedésben nem hagy el:

hosszú éjszakán;

az érzés nélküli hiány.

 

Tudtam; vagyok oly merész,

feledni kész, hogy átlátok

a messzeség tetején,

és bár erősebb lehetnék,

az időn kívül állok én.

 

Hát lelkem ékesítem

egészen, feketében;

és a távolban egy varju énekel...

Énekelvén fák hegyén,

fióka felhőt köszönök, 

pihéimből fény oson,

sütkérező pilláim mögött.

Lassan apad az éj,

torz, csaló, fénytelen;

s gördülve idő kerekén;

elmászik a görbe tér.

Ing hát fák peremén,

vágyódásom fenekén,

s oszlik, fosztott tollam;

vetélt múltunk örökén.

Fekszik a nap,

az isten halott,

és a hold már;

nem ragyog.

 

A kiborult tér,

sarka feketül,

perceg a perc

és alvadt a vér.

 

Hanyatt, fekve

épp, hogy vagyok...

Asztalán hálóját teríti még az éj,

csábos, kormos szemével vissza-vissza néz, 

de reményünk nyújtja lyukacsos abroszát;

ne szenvedjük tovább az álmok alkonyát.

 

Fürkészve kelek, ocsúdón, pilláim alól...

Elindulok hát, menésem nem remeg,

a fehéres napokon át-átoson; 

szaggató takarón lábad markolom,

s kósza szél kapja fel sánta lelkemet.