okeanus blogja

Rigó lép most fel, hajlik az ág,
Kezdi csábos énekét;
Párját hívja szava, dallama,
Ez napjának őre mára már.

Gond és nyers fű között,
Így készül az elmúlás ellen
Megtenni végső ígéretét,
Hogy az lehessen, aki volt:
Dalolva élő kismadár,
Ez végtelen, érchangú világon.

Eddig csak a csalogány énekelt,
De tar fák közt ocsúdik már a nap!
Fényesen keresi tegnapi társait:
Kicsiny, lényeges lényeket kutat;
Sejlő dalokat, a lét zenélő kenyerét,
Mi enni ad, és oltogat, a tűznek 
Lényegét, mi hevít és a mélyünkre hat.

Már pirosban áll a tenger,

Füllentve barlang szájára üt,

izzadó felkent kékülőn,

s hol domborul, lég vizét a fák

bódult tálakból isszák.

És rőt barna már az ég is,

hol fodrozódva vér kaszál,

s pőrévé karmol az óceán.

Egy résnyi reményt leső,

 közelgő fehér éjszakán.

Foszlik már az esti fény,

sötétben két virág ködöl;

kéjjel sírnak, torzan nyílnak,

s a gnóm öböl karmos kezét

érdes felhő kaparja szét.

Hiába menekülsz!

el már úgysem vegyülsz,

magadban hegedülsz

egyedül állsz végtelen sorban,

ahol csak kufár pénztár

és kín  lóg tar fán,

s énektelen madár

kitömött kalitka ágál,

nemlétező ágán csahol,

mint tépett ing,

s lyuktalan lyukon világol...