judit.szego blogja

Poirot-ba ágyazom kétségeimet,

és ágyba bújok velük.

Történések sora átmossa magfáradt agyam.

Felriadok, a kislámpa szembe süt.

 

 

Halk kattanással sötét lesz a csend.

Belém alszanak az apró neszek.

Kiskutyám kosarában szuszmorog.

Pár percnyi révület, s felébredek.

 

 

Nekem nincs kéznél a jó Hastings.

Sűrű az este, magába balzsamoz.

Beszélnék, de nincsen kihez szólnom,

Agyam elrágódik egy adag adathalmazon.

 

 

Megrezzen az ágy másik fele.
Éjfél van, s Jóuram ezek szerint aludni tér.

Most már végképp elhalkul az éjszaka.

Jöhet végre az álom a vidám, ledér.

 

 

Poirot, nyomozd ki nekem, kérlek!

Miért sietnek így elmúlni a korok?

Miért rohannak az évek ilyen gyorsan?

…és mi az, hogy én már nyolckor ágyban vagyok?!

 

 

 

 

 

 

 

 

Középszerűségem visszanéz a tükörből.

Velem öregedett.

Ráncaim életvonalak, görbén egyenesek.

Párhuzamosaim sosem találkoztak a végtelenben.

Hiányaim gyakran meglátogatnak.

Elbeszélgetünk.

Csúcsra mutogatnak, fel a magasba.
Tériszonyom utamba állt.

Sok mindenbe belebuktam.

Célszalagjaim elmenekültek jöttömre.

Már nem szakítom át őket.
Eltávolodtam önmagamtól.

Lehajtott fejjel igent bólintok.

Végigmegyek!

Mutasd az utat!

 

 

 

 

 

-

Költészet napi pályázatra írt versem:

Szegő Judit
Ember a kocsmapultnál

 

 

„Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?”*

Ha valóság életre kelne,

az lenne igazság szava.

 

 

Szólna vágyról és szabadságról,

mit ember kérhet imában.

Fél, hogy veszít, s lemond magáról

kocsmapultnál egy vitában.

 

 

Egy pohár kell, mit újra megtölt.

Körbelengi vad kábulat,

és torz pofájú lesz az erkölcs,

ki tányér helyett vályút ad.

 

 

Hitelt nem kap, családja már nincs.

Létét padokon tengeti.  

Ebéd kukából valódi kincs.

Pénz, ha kap, bort vesz… kell neki.

 

 

Mocsokban tocsog a mély sárban.

Cipője rég’ csak strandpapucs.

Nem fog meghalni fehér ágyban.

Tán’ híd alatt, ha odajut.

 

 

Költő vagyok… itt vers nem segít.

Soraim meztelen szavak.

Hangos kiáltás tán’ szembesít,

s a benne felsíró harag.

 

 

 

*József Attila: Ars Poetika c. verséből

..

             

Kiléptél az életemből,

a sűrű csend csuhaként borult rám.

Fogságban tart körém nőtt falak börtöne.

Napról-napra közeledni érzem.

Itt-ott megriadt pókháló szálldos.

Arcomon merev, megkövült ráncok,

s testem csak pc.-m torz folytatása.

Gondolatzár-redőnnyel kiűztem a világot.

Karomat eléri a téglák hűvöse.

Levegőm lassan elfogy.

Érzem, megfulladok!

Feltépem az ajtót…

Átölel a fény.

Beleolvadok.

 

 

 

 

Nemrégen újfent szülőkké váltunk. Mirike, a 8 hónapos kis keverék leány, betette mind a négy lábát az életünkbe. Olykor olyan, mintha száz kis apró lába lenne, de így is szeretjük. Mit szeretjük, beleszerettünk!
Mirikének mindent szabad!
Azuram őmorcossága még azt is elnézi neki, ha délutáni alvás közben a pocakjára ugrik, és ilyenre még nem volt példa, pedig volt egy-két macskánk, és pár kutyánk..
Igaz, arra sem, hogy a lakást, és minket szőr borít….. Kezemben sikkes porszívócsövemmel járok, és szívogatom a szőrszálakat, mint méhecske a virágport. 

…és mindezt mosolyogva!!!!
Éjszaka életveszélyessé vált a lakás, mert bárhová is lépünk Mirike valamelyik kis, de roppant szúrós, játékát rángathatjuk ki a talpunkból. Kocsisszótárunk egyre fejlettebb. Szemünk alatt sötét karikák jelentek meg a kialvatlanságtól, mert ugye, egy-egy ilyen sérülés után elé nehéz visszaaludni.

Reggel úgy ébredek, hogy Mirike az ágyam melletti kiságyában feláll, és megharapja az orrom, majd képen nyal, és jelzi, hogy „hajrá, indulni kell!”
Kapkodva mosakszom, fésülködöm, öltözöm, és indulok, karomban Mirikével.

Sajnos, videó nem készült még, de szerintem mindenki pompásan szórakozna, ha látná, ahogyan sétálunk.
Én, az üde hajnalban, el-elgondolkodom egy-egy rímen, miközben Mira hatalmasakat ránt rajtam, mert meglátott egy rigót. /Szerencsére van belőlünk jócskán!/ Bár, csak 5 kg, de ereje az van. A madarakat meg kifejezetten eleségállatnak tekinti, méghozzá fejedelmien finomnak. Így aztán szegény öreg papagájunk mellé lassacskán gardedámot kell fogadni, ha ki szeretnénk ereszteni a kalitból, és szeretnénk még egy pár évet vele tölteni.
Szóval, ott tartottam, hogy csinos cikk-cakkban ballagunk, időnként nagyokat botolva.
Több embernek is eszébe jutott környékünkön a kutyatartás, így Mira minden látószögébe kertült ebet megugat. Visít, és igyekszik kitépni magát a póráz fogságából, hogy közelről is megszaglássza. Elég égő a dolog, mert a kutyák zöme méla undorral elfordul, és előkelően sétál tovább. Nem díjazzák az ilyen parlagi viselkedést.
Ha valaki megszánja, akkor meg úgy összegabalyodik a másik eb pórázával, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza.
Kissé megviselten mászom fel a harmadikra, hónom alatt az elégedett Mirával.
Utána már csak Bercike, albarador, szenved, mert afeletti boldogságában, hogy újra látja, egyből a nyakába ugrik, majd táncot jár a hátán. / Szegény labradorom kezdi visszasírni Patadoki fájdalmas golyóit/
Mirike mindemellett finnyás. Bár még kölyöknek tekinthető, de étvágya, csak akkor van, ha ő is úgy akarja. Nem reggeli, meg vacsora… Frászt! Kilenc órai, meg bármikori, csak akkori nem, amikor ennie kellene.
Bizonyára kedves látvány lehetek, amikor kezemben pl. egy nyers szárnyvéggel kúszom az eb felé, és kínálgatom selypítő szavakkal, az meg rückvercel előlem .
Mindebből láthatjátok, hogy jobb, ha nem írok könyvet a kutyakiképzésről!
Mielőtt bárki megdobna bármivel is, örüljetek, hogy csak egy 5 kilós ebecskét fogadtam örökbe, és nem egy harci kutyát. Már ez is mély önismeretet feltételez rólam!!
Ezt legalább ismerjétek el!
Most akkor levonjuk a tanulságot:
Nem véletlen, hogy a természetben anyává, és apává ifjan illik válni, mert ellenkező esetben megkezdődik a hülyegyerek nevelés.

…és mi már nagyon jó úton járunk, Mirike nagy örömére!

.