judit.szego blogja

Balatonhoz közeli Sparban akartam vásárolni, persze, hogy nem volt a kocsihoz húszasom.
Tanácstalanul álltam, amikor odajön a visszatérő bevásárlókocsikat buzgón elkéregető, vicces külsejű pacák, és a kezembe nyomott egy fémhúszast.
- Nesze! – és vigyorogva ott akar hagyni.
- Várj!!!- kiáltottam utána, átvéve a tegezést - Felváltom! – és odaadtam neki egy kétszázast, nehogy már ráfizessen.
Kacsintott, de már szalad is egy nő felé, aki éppen kijött az üzletből. Nyúlt is a kocsija felé. Na, az asszonynak sem kellett több, igen dühösen ráripakodott:

- Mit képzel!...stb…stb.
Már jó messze járt, de még mindig mondta a magáét.

A pacák odajött hozzám, és nagyot sóhajtott:

- Látod, mit kell elviselni az embernek!
Végigröhögtem a vásárlást… _
Kijövet persze, hogy újfent belebotlottam, lányomat meglátva elvigyorodott:
- Legalább mi szőkék tartsunk össze… - mondta, és kivette a kezéből a kocsit, benne a húszassal.
A szemközti Aldiban is megvágott minket, asszem, egy százassal….
Olyan tökéletesen csinálta, hogy egyszerűen nem lehetett haragudni rá.
Mit tehettünk, fizettünk, sóhajtottunk, és elmondtuk a varázsszót:_

- Látod, mit kell elviselni az embernek!

Nemrégen újfent szülőkké váltunk. Mirike, a 8 hónapos kis keverék leány, betette mind a négy lábát az életünkbe. Olykor olyan, mintha száz kis apró lába lenne, de így is szeretjük. Mit szeretjük, beleszerettünk!
Mirikének mindent szabad!
Azuram őmorcossága még azt is elnézi neki, ha délutáni alvás közben a pocakjára ugrik, és ilyenre még nem volt példa, pedig volt egy-két macskánk, és pár kutyánk..
Igaz, arra sem, hogy a lakást, és minket szőr borít….. Kezemben sikkes porszívócsövemmel járok, és szívogatom a szőrszálakat, mint méhecske a virágport. 

…és mindezt mosolyogva!!!!
Éjszaka életveszélyessé vált a lakás, mert bárhová is lépünk Mirike valamelyik kis, de roppant szúrós, játékát rángathatjuk ki a talpunkból. Kocsisszótárunk egyre fejlettebb. Szemünk alatt sötét karikák jelentek meg a kialvatlanságtól, mert ugye, egy-egy ilyen sérülés után elé nehéz visszaaludni.

Reggel úgy ébredek, hogy Mirike az ágyam melletti kiságyában feláll, és megharapja az orrom, majd képen nyal, és jelzi, hogy „hajrá, indulni kell!”
Kapkodva mosakszom, fésülködöm, öltözöm, és indulok, karomban Mirikével.

Sajnos, videó nem készült még, de szerintem mindenki pompásan szórakozna, ha látná, ahogyan sétálunk.
Én, az üde hajnalban, el-elgondolkodom egy-egy rímen, miközben Mira hatalmasakat ránt rajtam, mert meglátott egy rigót. /Szerencsére van belőlünk jócskán!/ Bár, csak 5 kg, de ereje az van. A madarakat meg kifejezetten eleségállatnak tekinti, méghozzá fejedelmien finomnak. Így aztán szegény öreg papagájunk mellé lassacskán gardedámot kell fogadni, ha ki szeretnénk ereszteni a kalitból, és szeretnénk még egy pár évet vele tölteni.
Szóval, ott tartottam, hogy csinos cikk-cakkban ballagunk, időnként nagyokat botolva.
Több embernek is eszébe jutott környékünkön a kutyatartás, így Mira minden látószögébe kertült ebet megugat. Visít, és igyekszik kitépni magát a póráz fogságából, hogy közelről is megszaglássza. Elég égő a dolog, mert a kutyák zöme méla undorral elfordul, és előkelően sétál tovább. Nem díjazzák az ilyen parlagi viselkedést.
Ha valaki megszánja, akkor meg úgy összegabalyodik a másik eb pórázával, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza.
Kissé megviselten mászom fel a harmadikra, hónom alatt az elégedett Mirával.
Utána már csak Bercike, albarador, szenved, mert afeletti boldogságában, hogy újra látja, egyből a nyakába ugrik, majd táncot jár a hátán. / Szegény labradorom kezdi visszasírni Patadoki fájdalmas golyóit/
Mirike mindemellett finnyás. Bár még kölyöknek tekinthető, de étvágya, csak akkor van, ha ő is úgy akarja. Nem reggeli, meg vacsora… Frászt! Kilenc órai, meg bármikori, csak akkori nem, amikor ennie kellene.
Bizonyára kedves látvány lehetek, amikor kezemben pl. egy nyers szárnyvéggel kúszom az eb felé, és kínálgatom selypítő szavakkal, az meg rückvercel előlem .
Mindebből láthatjátok, hogy jobb, ha nem írok könyvet a kutyakiképzésről!
Mielőtt bárki megdobna bármivel is, örüljetek, hogy csak egy 5 kilós ebecskét fogadtam örökbe, és nem egy harci kutyát. Már ez is mély önismeretet feltételez rólam!!
Ezt legalább ismerjétek el!
Most akkor levonjuk a tanulságot:
Nem véletlen, hogy a természetben anyává, és apává ifjan illik válni, mert ellenkező esetben megkezdődik a hülyegyerek nevelés.

…és mi már nagyon jó úton járunk, Mirike nagy örömére!

.

Az első márciusi leutazás Somogyba mindig izgalmas dolog. A legváltozatosabb meglepetések fogadnak hónapokra magára hagyott házunk bosszújaként.
Az Invitel által, például, gondoskodik, hogy szorgos munka helyett nehogy már a számítógép előtt üljünk. Még egyszer sem sikerült nekik, sem ki-, sem visszakapcsolni időre a télidőben szüneteltetett internetet. Most is 6 napot kell várni, hogy újra legyen, ami azért is jó, mert akkor már megyünk haza.  Csak tudnám, hogy a 21. században ez miért jelent ilyen hatalmas gondot?
Jobb esetben egérkárokkal lep meg, és sok apró fekete..  na, hogy is mondjam finoman…szóval egér kaki mindenfelé….

Csak reménykedni tudtunk, hogy az idén ezenfelül megúszunk minden felesleges negatív eseményt.

Már a gödöllői cihelődés is lassabb volt a megszokottnál. Aztán, az úton végig esett az eső. Kilátástalan szürkeség mindenütt.

A kert kopár. Kedvenc, hatalmasra nőtt rozmaringbokrunk láthatóan kiszáradt….mint ahogyan fűszernövényes kertem minden lakója is megadta magát a kemény télnek.

A hatalmas diófa, így levelek nélkül, nagyon kiábrándító látványt nyújtott.

A kulcs megcsirkordult a zárban. Bent kegyetlen hideg, nyirkos sötétség fogadott.

Felrángattam a redőnyöket. A feketeség keveredett a fény helyett bejövő szürkeséggel, és valami eddig soha sem érzett kiábrándultság ejtett rabul.

Mirike, az újdonsült kiskutyám, izgatottan rohangált körbe a kertben, bent a lakásban…Ő láthatóan boldog volt.

Berci a maga lassú, öregfiús módján besétál, és elhelyezkedett a kosarában…és bánatosan nézett a konvektor felé, jelezvén, hogy ideje lenne bekapcsolni, mert cudar hideg van.

Becihelődtünk és ez sokkal, de sokkal nehezebben ment, mint eddig valaha. Hiába, az idő minket sem kímélt.
Azuram elment megnyitni a csapot a vízaknában, közben kezelésbe vette a villanyórát is, és lőn világosság. Kezdeti örömömet kissé lankasztotta a fürdőszoba padlóján megcsillanó víz. Csőrepedés! Hurrá!

Errefelé nem könnyű mesterembert találni. /Na, most lenne jó az internet!/ Megpróbáltuk. Sikerült is, de a kezdeti gyors segítség ígéretét, csak estére váltotta valóra az ifjú, jóképű majsztró. Majd kijelentette, hogy mindenféle alkatrészre, meg időre, meg mifenére lesz szüksége, és majd legközelebb hétfőn este találkozunk. Ez volt csütörtökön.
Bár Azuram végzettsége igen távolt áll ettől, de autóba ült, és a közeli városban vett néhány szükséges csövet, és a fő bajt elhárította. Persze maradt még munka a mesternek is, de legalább vizünk lett.

Beindítottam az öreg mosogatógépet, amit téliesítés után most helyreállított Azuram. Persze, nem működött, és amikor ki akartam szedni a tartalmát, hatalmas tömegű víz árasztotta el a konyhát.

Az ehhez értő szaki nem ígért gyors segítséget. Ő is csak hétfőre. Lehet, hogy összebeszéltek?

Tehát a konyhában egyáltalán nincsen víz, de sebaj, majd hordom a fürdőszobából.
A konvektorok kezdték ontani a meleget. Mi is barátságosabban néztünk egymásra, meg a világra.

Az állatkák elhelyezkedtek, csak Mirike rodeózott vígan, és kicsit mindenkinek az agyára menve. Még a jámbor Berci is rámordult, mert a nyakán levő bőrlebenyen akart hintázni.

A földre dobált vizes törülközőkkel díszített konyha és a fürdőszoba nem nyújtott éppen szép látványt. Sőt, határozottan putri jelleget adott az egésznek, akár a hatalmas csomagok szerteszét….Bevallom utáltam az egészet.
Főztem egy kávét, mert éreztem, hogy anélkül nem megy tovább.
Közben nekiálltam kipakolni a hozott élelmiszereket. Éppen az olajat akartam letenni az egyik  spejz polcra, amikor egy, tán még december közepén elhunyt, egérmúmiát fedeztem fel. Lapos volt szegény, és nagyon halott. Papírtörölközővel megfogtam, és kidobtam egérfogóstól, mivel nem kívánták többé elengedni egymást.

Hatalmas visítással Mirike is megismerkedett egy másik egérfogó szerkezettel. Na, azóta elkerüli, baja nem lett… Megdajkáltam, de már a második simi után nem emlékezett miért is sírt az előbb. Jó természetű kis lény, az már biztos!

Mivel Azuram meglátogatta, vízszerelési cuccok beszerzése okán a közeli várost, így a másnapra tervezett kutyaélelmiszert is megvette. Egy régebbi írásomban utaltam rá, hogy Berci, és már Mirike is Barfozik. Azaz nyers húst eszik. Ezt megvesszük, szétmérjük megfelelő adagokra, bezacskózzuk, majd lefagyasztjuk.
Szerte az asztalon a véres húsok látványa kissé még rontotta az összképet, már ha ezt egyáltalán rontani lehet.

Nekiálltam csomagolni, amikor meghallottam Azuram vidám hangját:

- Május van!

A gyomrom összeszűkül. Na, Ő is remekül időzítette az idegösszeomlását, lévén, hogy március van, és nem május.
Azon véresen odamentem, hogy megnézzem közelebbről. A látvány a megszokott volt.
Kissé élesen kérdeztem:

- Mi van???!!
A válasza megnyugtatott:

Tél van. Olyan, nagyon igazán tél. Oly annyira, hogy már én is unom. Én a télimádó!

Szürke szmogban ül a város, vagy a városban ül a szmog…Ahogy akarjátok!
Asztmám kitart mellettem, együtt megyünk ki , jövünk be, harsogunk a lépcsőn föl és a lépcsőn le.

Pedig nem volt olyan unalmas ez az időszak.

Szép volt a Karácsony….Még új halat is vettem a tiszteletére az akváriumba. Egy oltári nagy algaevő harcsát. Már az üzletben is megmutatta, hogy nem akármilyen hal ő.  Miután az eladó kihalászta, fején levő szarvacskákkal jó alaposan beleakaszkodott az anyagba. Uszonyait szétfeszítette, és jelezte, hogy esze ágában sincsen innen elmenni. A vége a játéknak az lett, hogy körbe kellett a hálót vágni ollóval, és így, hálódarabostól, hoztam el a kb. 15 cm-es rémet.

A délutánt hanyatt töltötte, kerek száját belepte a homok. Azuram meg is jegyezte:

- Életrevalóbb nem volt?

Engem meg bosszantott, hogy ennyi pénzt kiadtam egy dögért.

De, lássatok csodát….estére kelve feltámadt, lázasan cikázott ide meg oda, közben átpakolta az akvárium berendezését. Azóta is megtartotta ezt a jó szokását, meg hogy hanyatt alszik. Szinte hallani lehet, ahogy horkol.

Na, és megérkezett Mirike. Anyucipiciédeskisbabája…vagyis egy kiskutya. Malacka halála után hetekig nem éreztem késztetést, hogy lemenjek az utcára. Közben kint hullt, egyre hullt a hó… Hófehér ruhába öltözött a táj, és az én szívem megdobbant.
Rájöttem, hogy engem a harmadik emeltről csak egy kutya tud levinni. Gyorsan családi konferenciát tartottam Azurammal, na meg Bercivel, az öreg labradorral. Ez utóbbi nemigen válaszolt a feltett kérdésekre. Így a hallgatás beleegyezést jelent alapon elkezdtem keresni kutyát a neten.

Volt ott kicsi, nagy, ronda meg még rondább, meg szép, meg még szebb….. Aztán megláttam a 8 hónapos Mirát.

Érzetem, hogy Ő kell! Végtelen kedvességével még a konok Bercit is meglágyította egy hét alatt.
Igaz, mostanság eléggé karikásak a szemei a kialvatlanságtól, mert az eddig 24 órás szundikálása, hála Mirának, 10-re csökkent.

Kialakultak a berögződéseink. Mindenhová együtt járunk…még oda is.
A hó elolvadt, ám a szmog az ül...tekereg, kavarog, de mindenesetre marad. Megette a színeket, és helyettük szürkére festett mindent.

Újból érzem, hogy kezd elegem lenni.

Persze, az influenza segített kirobbanni többször is ebből az unalomból. Ami vírus ebben az országban megtalálható, azt én és a család mind megkaptuk. Az unokákat is ritkásan látom, mert hol ők betegek, hol mi…

Most éppen, valami csoda folytán semmi bajunk.

Olvasgatom a Facebookot, és meglátok egy ígéretes címet. „Egy csókért fél áron az állatkertbe”.
Fél áron lehet Valentin napon az Állatkertbe bejutni, csak meg kell csókolni egymást, bizonyítandó, hogy a pár összetartozik. Gondoltam erre tán még mi is képesek vagyunk, és legalább egyszer megünnepeljük Valentint.

Mi, ugyanis, még eddig nem ünnepeltük a Valentin napot, már csak azért sem, mert egyikünket sem hívják így.

Azuram éppen beletemetkezett a számítógépébe, amikor elővezettem a kérdést:

- Menjünk csókolózni az Állatkertbe?

A hatás leírhatatlan volt….

Asszem, az idén sem ünnepelünk, de legalább megpróbáltam.

3.Benedek levél a Mikuláshoz, aki immár kamaszkorba lépett:

Szegő Judit
A 14 éves Benedek levele a Mikuláshoz

Jó öreg Cimbim, Télmiki, neked írok!
Depis lettem pár hónapja. De ez titok!
Anya bedobta a türcsit, s válni akar.
Hitelt vettek fel, és megy a párviadal.

Nagyiéknál él most, elment a lakásból.
Fater meg berúgott, épp` Rózsira táncol.
Kimeredve nézem, az egész vérciki.
Pisti, franc tudja mért, pont a TV-t viszi.

Haverként kezelt engem a bátyám mindig.
Ráhagyom hülyeségét! Kamaszkor... hisztik.
Fater ropja, Pisti után kilincs kattan.
Csoda az, hogy én még normális maradtam.

Átok hó se hullik, tavasz van egészen.
Segíts, Miki bá! Mert nem értem, nem értem...
Itt lapulok a tizediken, sem gyerek,
sem felnőtt nem vagyok, s mint tini szörnyeteg

belerúgok a plüssmacskába is olykor.
Nincs apám, se anyám... Tudom, hogy ez oly` kor,
mikor a testben túltengnek a hormonok.
Nőkről fantáziálok, s közben horkolok.

Kéne egy kéz, mely simogat, s olykor ölel.
Kéne egy szerelem is, de mikor jön el?
Mikibá! Persze, a csokit is szeretem!
Bár van lyukas fogam, de minden nap eszem.

Nagyi imádkozik, foglal minden szentet.
Ne is hozz csokit, csak a családom mentsd meg!
Mivel Nagyival tárgyal még Szent Péter is,
te hozz békés világot, már ha létezik!

Akarlak hinni téged, meg a Nyulat is!
Akarom régi világom, az új hamis!
Mikihaver! Te vagy nekem csak a cimbi!
Segíts!!! Becsszó, egy évig nem foglak hívni!

Komoly bajban vagyok, és ezt te is látod.
Nem tudom, hogy ki vagyok? Nagy vagy kis barátod?
Megfájdult a fejem, tán` sétálni megyek.
Többet nem írok most! Csókollak! Benedek.