judit.szego blogja

Gondolatok
judit.szego•  2022. április 8. 13:15

JEGES MÁRCIUS


Fagyott rügyön madár dalol,
vaslánc végén kutya csahol.
Kémény füstöt hány az égre...
Mikor lesz már meleg végre?

Mikor nem lesz itt már vírus,
s hol van a régi március?
Virágzó fák, langyos esők,
zöldellő lágy búzamezők?

Nyugalom mikor lesz végre
Kiev felett... s csend és béke?
Meddig patakzanak könnyek,
fenyegetnek sugár-szörnyek?

Hinta meddig leng üresen,
meddig tart még a türelem?
Ember állatként menekül,
s a robbanás nem csendesül...

Fagyott rügyön madár dalol,
vaslánc végén kutya csahol.
Maszk alatt, avagy maszk nélkül,
várjuk Istent, míg megbékül...

*

Pályázatra írt versem....



judit.szego•  2020. március 26. 09:51

Halálmegvető gondolatok

 

 

Nem fájt, amikor még nem voltam.

Vajon fájni fog, ha már nem leszek?

Gondolatom, ha volt, hát szóltam…

Mi lesz, ha föld alatt senyvedek?

 

Sejtjeimben múló érzések, ábrándok.

Karom már nem tudja, mikor, kit ölelhetek.

Mit tehetek? Ha várnom kell, hát várok…

Időm bőven van, ezen eltöprenghetek.

 

De hová lesz az ÉN, eltűnik örökre?

Minden, ami fontos volt, köddé válik?

Nem kell smink, üres lesz a szemem gödre.

Anyámtól eljutok majd a földanyáig.

 

Koporsóm lesz milliárdnyi emlék.

Megannyi vidám perc és szerelmes óra.

Vajon mennyire fog fájni a nemlét?

Csöppenhet-e még könnyem a fehér hóra?

 

judit.szego•  2017. május 21. 08:30

Ez van, ha este korán lefekszem

Poirot-ba ágyazom kétségeimet,

és ágyba bújok velük.

Történések sora átmossa magfáradt agyam.

Felriadok, a kislámpa szembe süt.

 

 

Halk kattanással sötét lesz a csend.

Belém alszanak az apró neszek.

Kiskutyám kosarában szuszmorog.

Pár percnyi révület, s felébredek.

 

 

Nekem nincs kéznél a jó Hastings.

Sűrű az este, magába balzsamoz.

Beszélnék, de nincsen kihez szólnom,

Agyam elrágódik egy adag adathalmazon.

 

 

Megrezzen az ágy másik fele.
Éjfél van, s Jóuram ezek szerint aludni tér.

Most már végképp elhalkul az éjszaka.

Jöhet végre az álom a vidám, ledér.

 

 

Poirot, nyomozd ki nekem, kérlek!

Miért sietnek így elmúlni a korok?

Miért rohannak az évek ilyen gyorsan?

…és mi az, hogy én már nyolckor ágyban vagyok?!

 

 

 

judit.szego•  2015. január 21. 08:16

Őszi melankólia

 

 


A nyálkás, szürke hajnalba kilépve a XXI. század Tutajosára már nem vár a berek.

Nincsen már Matula sem. István bácsi is valahol a túlvilágon múlatja az időt,

Náncsi néni féltő őrangyalkodásával kísérve.

A jó barát Bütyök, nem is olyan jó barát.

A gimnázium beton épültében felcsendülő csengő egy pillanatra elnyeli a szinte állati üvöltést, röhögést. Életunt Kengyelek ballagnak lehajtott fejjel, hónuk alatt naplóval.

Tutajosunk már nem akar egyenletet felállítani az erkölcsről, mert fogalma sincs róla mi az.

Reggeltől estig dolgozó szülei, ugyan, mindent megadnak neki, csak önmagukat nem.

Piri mama vékony papír zsebkendővel törölgeti a szemét, amikor a postástól átveszi, éhbérnek is kevés nyugdíját.

Odakint szemerkél az eső, vagy a köd.

A Balaton pár nap alatt lerázta jégterhét, utat adva a kora tavaszi olvadásnak.

Eltűnt egy világ, amiben még a négy évszak udvariasan követte egymást.

A háborúk, az újkori népvándorlások azkabani dementorként, elszívják a vidámságot, és a reményt, hogy Tutajos Matulástól, Bütyköstől, Csikaszostól beszállhat még egyszer a jövő boldogságos ladikjába, és elindulhat a jégben vágott keskeny úton, az élet ajándék csomagjaiért.

Tutajosban sincsen bizonyosság, hogy tudományos kutató lesz, és Bütyökben sem, hogy mezőgazdász lesz, és elveszi Katit.

„Lagymatag kérdőjelként” állnak a XXI. század elején, és holnapjuk valami reménytelenül sűrű ködbe vész.

judit.szego•  2014. június 25. 15:10

Grófok, szomszédok, fűnyírók




Többször írtam már kétlaki életemről, mely Gödöllő és Somogy megye egyik kis faluja között zajlik. Azt hiszem a kép, amit festettem meglehetősen idilli.

Az idei év, azonban, nemcsak újabb ráncokat hozott arcomra, hanem több kisebb- nagyobb bosszúságot is, pedig még csak, épphogy, elkezdődött a kétlakiságom. Hogy a végén kezdjem, még az is véletlen, hogy mindezt meg tudom írni, mert a net itt ritka kincs. Leginkább nincs.

Az általános elszegényedés, és a, -még a családokat is megosztó-, politikai helyzet úgy látszik, maga után vonszolja a rosszindulatot is. Valakibe csak bele kell rúgni, ha az illetékesbe nem lehet…

30 év óta csak egyetlen afférunk volt szomszédság tárgykörben, de az is néhány óra alatt semmivé oszlott.

Most, már megérkezésünkkor nehezen tudtam eldönteni, hogy nevessek-e vagy helyben üssön meg a guta.

Egyik, a kettő közül szomszédasszony, nem fukarkodva a hangerővel, elmondta, hogy szerzett nekünk, 5ezer forintért, egy embert, aki lenyírja, a szokatlanul sok esőtől – 3 héttel ezelőtti itt jártunk óta –megnőtt füvet. Legkevésbé sem zavartatva magát attól a ténytől, hogy az ő hátsó kertjéből nemigen látszik ki egy csapat elefánt sem….

Mosolyogva megköszöntük, elutasítván a nagyon kedves gondoskodást, hiszen, végül is, fő a békesség.

A lakás kellemes, hűs volt, így könnyen lecsillapultunk.

A napok a megszokott mederben teltek.

A néhány hete lezajlott szélvihar nagy pusztítást vitt véghez. Azuram megpróbálta a károkat rendbe tenni, már amit lehetett.

Kedves kis diófánkat szinte kettétörte a szél. Nagy diófáink ágai megtépázottan bólogattak.

Az idő viszont kedvezőnek bizonyult.

Írtam már arról is, hogy mint afféle harmadik emeleti lakók, szívesen reggelizünk a kertben. Kellemes kis teraszt alakított ki Azuram. Be lehet látni az egész középső kertet. Kávézást közben lehet gyönyörködni a csodálatos virágokban. Hallgatni a madarak énekét.

Itt álljunk meg egy percre: középső kert! Nos, igen! Igen sajátosan lettek itt a telkek felosztva. Hatalmasak, de csak hosszában. Széltében bizony nem. Így, mindenkinek van egy telke a főút túlsó felén, van egy a ház körül, és van egy a ház fölött.

A legkeskenyebb a mi egyik szomszédunk telke. Ez eddig nem okozott problémát…

Na, de nem tart semmi örökké.

Éppen vasárnap 8 órát kongatott a templom harangja, amikor is békésen reggelizgetvén Azurammal, iszonyú zajt hallottunk a szomszédból. Nagyjából olyat, mintha egy TU 154-es szállt volna kényszerből le, avagy föl.

Gondolom kitaláltátok, hogy a kedves szomszédnak éppen akkor támadt kedve füvet nyírni. Igaz, nyugdíjas. Bármikor megtehetné, de miért is ne pont vasárnap tegye? Miért ne akkor, amikor látja, hogy ott reggelizünk?

Nem holmi kis halk züm-züm elektromos nyíróval, de nem ám! Olyan ipari félével!

A legközelebbi távolság a fűnyíró és a kávés csészénk között kb. 2 méter lehet…. Lehetne több is éppen, de miért is ne pont ott nyírja?!

…és nyírta…és nyírta. Jó alaposan …Többször is, és mivel jó munkához idő kell, egészen a reggeli végéig nyírta, a kb.10 perces területet.

Én bementem, mert tudom, hogy „ha én egyszer kinyitom a számat”….!

Azuram, annak rendje, és módja szerint befejezte a reggelijét, és szép komótosan megkávézott, ahogyan szokta.

Kissé zilált idegeim csillapítására kiváló volt az éppen érő meggy pötttttyögtetése.  30 kg kimagozása után / 2 nap/, már el is felejtettem az egészet.

Közben teltek a napok, ahogy kell. Vasárnap után jött a hétfő, meg a kedd…és így tovább.

Mint fentebb írtam, immár 30 éve töltök itt több, kevesebb időt. A nagy kedvencem a bárói kastély, és annak hatalmas parkja. Szinte minden vasárnap délelőtt pórázt teszek az éppen aktuális kutyámra, és elmegyünk megnézni a kastélyt. A málló falak melankóliája megigéz. Rabul ejt. Elgondolkodtat. Időtelenné teszi a délelőttöt.

Volt már ez az épület szépséges úri lak, TSZ iroda, iskola, gyermekotthon, stb. A kilencvenes évek óta pedig egy oldalági gróf-rokon kapta meg több évtizedre a felújítás fejében.

De a kastély arculata csak nem változik: itt-ott snitt kupacok, lehámlott vakolat, a semmibe csüngő spaletták, betört üvegtáblák jelzik, hogy a grófi „tulajdonosnak” igencsak hiányzik a szolgák hada a rendbetételhez. Néha úgy vélem, hogy az elhunyt bárók szellemei tartják pl. az erkélyt, vállvetve őrangyalaikkal.

A park kidőlt fái között kissé nehéz a séta, de még így is szép az egész.

Tehát, mint mondtam, sétára indultunk. Jelenleg, éppen Malacka nevezetű, 4 kg-os, ebemmel.

Zsebemben az elmaradhatatlan zacskóval beléptünk a kapun, mely előtt a tábla hirdeti, hogy természetvédelmi terület.

Ragyogó napsütés, csicsergő madársereg.

Elindultunk a megszokott úton, mely a kastélytól, kb. 10 méterre vezet. A felsőszint törött ablaktábláin megcsillant a nap. Itt-ott kis kupac kutyagumi jelezte, hogy kutya is tartozik a házhoz.

 A kis puli meg is jelent, és lelkesen szimatolva üdvözölte, évek óta jól ismert kis barátnőjét, miközben éles vakkantásokkal jelezte, hogy idegen van a ház körül. Majd visszavonult, ahogy mindig is szokta.

Ekkor váratlan dolog történt. A kiskutya újra ugatni kezdett. Rohanni kezdett felénk, majd megtorpant, és elszaladt. Ekkor a gróf, piaci kofa módra, lekiabált az emelet egyik –véletlenül ép- ablakából, hogy nagyon nem szereti, ha kutyák járnak a parkban.

Meghökkentem.

- És miért nem?!

Vállvonás volt a válasz, és már majdnem eltűnt, amikor egy hirtelen támadt ötlettel visszafordult:

- Egyébként is ez magánterület!

Most újra rajtam volt a megdöbbenés sora, mert ugye itt egy kb. gödöllői kastélynagyságú épületről beszélünk. Ami, nem mellesleg műemlék, valamint tudván azt, hogy a „tulajdonos” szállodát akar nyitni, már tavaly! /Nem elírás!!!/

… s „jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat”, de jólneveltségem okán nem osztottam meg vele.

- Akkor bocsánatot kérek! – kiáltottam fel jól érthetően, de nem titkolt gúnnyal.

- Nem kell bocsánatot kérni… - hebegte kissé zavartan, és eltűnt végleg az ablakból.

Így hát, kiűzettem a Paradicsomból!

Lógó orral bandukoltam apró kis kutyámmal, és azon gondolkodtam, hogy milyen bosszúság fenyeget még ezen a nyáron?