judit.szego blogja

 

 

Az első márciusi leutazás Somogyba mindig izgalmas dolog. A legváltozatosabb meglepetések fogadnak hónapokra magára hagyott házunk bosszújaként.
Az Invitel által, például, gondoskodik, hogy szorgos munka helyett nehogy már a számítógép előtt üljünk. Még egyszer sem sikerült nekik, sem ki-, sem visszakapcsolni időre a télidőben szüneteltetett internetet. Most is 6 napot kell várni, hogy újra legyen, ami azért is jó, mert akkor már megyünk haza.  Csak tudnám, hogy a 21. században ez miért jelent ilyen hatalmas gondot?
Jobb esetben egérkárokkal lep meg, és sok apró fekete..  na, hogy is mondjam finoman…szóval egér kaki mindenfelé….

Csak reménykedni tudtunk, hogy az idén ezenfelül megúszunk minden felesleges negatív eseményt.

Már a gödöllői cihelődés is lassabb volt a megszokottnál. Aztán, az úton végig esett az eső. Kilátástalan szürkeség mindenütt.

A kert kopár. Kedvenc, hatalmasra nőtt rozmaringbokrunk láthatóan kiszáradt….mint ahogyan fűszernövényes kertem minden lakója is megadta magát a kemény télnek.

A hatalmas diófa, így levelek nélkül, nagyon kiábrándító látványt nyújtott.

A kulcs megcsirkordult a zárban. Bent kegyetlen hideg, nyirkos sötétség fogadott.

Felrángattam a redőnyöket. A feketeség keveredett a fény helyett bejövő szürkeséggel, és valami eddig soha sem érzett kiábrándultság ejtett rabul.

Mirike, az újdonsült kiskutyám, izgatottan rohangált körbe a kertben, bent a lakásban…Ő láthatóan boldog volt.

Berci a maga lassú, öregfiús módján besétál, és elhelyezkedett a kosarában…és bánatosan nézett a konvektor felé, jelezvén, hogy ideje lenne bekapcsolni, mert cudar hideg van.

Becihelődtünk és ez sokkal, de sokkal nehezebben ment, mint eddig valaha. Hiába, az idő minket sem kímélt.
Azuram elment megnyitni a csapot a vízaknában, közben kezelésbe vette a villanyórát is, és lőn világosság. Kezdeti örömömet kissé lankasztotta a fürdőszoba padlóján megcsillanó víz. Csőrepedés! Hurrá!

Errefelé nem könnyű mesterembert találni. /Na, most lenne jó az internet!/ Megpróbáltuk. Sikerült is, de a kezdeti gyors segítség ígéretét, csak estére váltotta valóra az ifjú, jóképű majsztró. Majd kijelentette, hogy mindenféle alkatrészre, meg időre, meg mifenére lesz szüksége, és majd legközelebb hétfőn este találkozunk. Ez volt csütörtökön.
Bár Azuram végzettsége igen távolt áll ettől, de autóba ült, és a közeli városban vett néhány szükséges csövet, és a fő bajt elhárította. Persze maradt még munka a mesternek is, de legalább vizünk lett.

Beindítottam az öreg mosogatógépet, amit téliesítés után most helyreállított Azuram. Persze, nem működött, és amikor ki akartam szedni a tartalmát, hatalmas tömegű víz árasztotta el a konyhát.

Az ehhez értő szaki nem ígért gyors segítséget. Ő is csak hétfőre. Lehet, hogy összebeszéltek?

Tehát a konyhában egyáltalán nincsen víz, de sebaj, majd hordom a fürdőszobából.
A konvektorok kezdték ontani a meleget. Mi is barátságosabban néztünk egymásra, meg a világra.

Az állatkák elhelyezkedtek, csak Mirike rodeózott vígan, és kicsit mindenkinek az agyára menve. Még a jámbor Berci is rámordult, mert a nyakán levő bőrlebenyen akart hintázni.

A földre dobált vizes törülközőkkel díszített konyha és a fürdőszoba nem nyújtott éppen szép látványt. Sőt, határozottan putri jelleget adott az egésznek, akár a hatalmas csomagok szerteszét….Bevallom utáltam az egészet.
Főztem egy kávét, mert éreztem, hogy anélkül nem megy tovább.
Közben nekiálltam kipakolni a hozott élelmiszereket. Éppen az olajat akartam letenni az egyik  spejz polcra, amikor egy, tán még december közepén elhunyt, egérmúmiát fedeztem fel. Lapos volt szegény, és nagyon halott. Papírtörölközővel megfogtam, és kidobtam egérfogóstól, mivel nem kívánták többé elengedni egymást.

Hatalmas visítással Mirike is megismerkedett egy másik egérfogó szerkezettel. Na, azóta elkerüli, baja nem lett… Megdajkáltam, de már a második simi után nem emlékezett miért is sírt az előbb. Jó természetű kis lény, az már biztos!

Mivel Azuram meglátogatta, vízszerelési cuccok beszerzése okán a közeli várost, így a másnapra tervezett kutyaélelmiszert is megvette. Egy régebbi írásomban utaltam rá, hogy Berci, és már Mirike is Barfozik. Azaz nyers húst eszik. Ezt megvesszük, szétmérjük megfelelő adagokra, bezacskózzuk, majd lefagyasztjuk.
Szerte az asztalon a véres húsok látványa kissé még rontotta az összképet, már ha ezt egyáltalán rontani lehet.

Nekiálltam csomagolni, amikor meghallottam Azuram vidám hangját:

- Május van!

A gyomrom összeszűkül. Na, Ő is remekül időzítette az idegösszeomlását, lévén, hogy március van, és nem május.
Azon véresen odamentem, hogy megnézzem közelebbről. A látvány a megszokott volt.
Kissé élesen kérdeztem:

- Mi van???!!
A válasza megnyugtatott:

- Máj is van!
Akkor nincsen baj…ha máj is van, akkor nem május van, és talán hétfőn megnyugszunk mindketten.
Az élet szép…..

Még álomcsepp ül pilláimon, s már jönnek elém

monotóniáim, és kezüket nyújtják barátságosan.

Gyűlölöm őket, hiába is néznek oly csábosan.

… és még nem vagyok túl a napom felén!

 

Szürke csészémben íztelen, szagtalan lett a kávé.

Valaki szerint pont ideje van az udvaron a csörömpnek…

Reggelit váró galambjaim a párkányon pörölnek.

Látom a falon rég halt Nagyapám katonaképe csálé.

 

Unalmas kávémat magára hagyva hozzálépek.

Igazgatom, ám kezemre láthatatlan pókháló tapad.

Lerázom, de a helyére valami álmos undor ragad.

Két csengetés, s a folyosón koppannak a postásléptek…

 

Monotóniáim várakoznak elkerekült szemmel.

Érzik, a visszafekvés lágy melegágya csábít.

De fejembe dübörgik teendőim, s hangjuk fellázít.

Dicsérik önmagukat falsul egy megkergült terccel.

 

Előmászik a nap a szmog alól, s átszteppel a konyhán.

Monotóniáim hirtelen szertespriccelnek.

Egyből megértik, itt most nem viccelnek.

Jókedvem nézik, s súgva kérdik: „Bolond tán?”

 

 

 

 

 

Tél van. Olyan, nagyon igazán tél. Oly annyira, hogy már én is unom. Én a télimádó!

Szürke szmogban ül a város, vagy a városban ül a szmog…Ahogy akarjátok!
Asztmám kitart mellettem, együtt megyünk ki , jövünk be, harsogunk a lépcsőn föl és a lépcsőn le.

Pedig nem volt olyan unalmas ez az időszak.

Szép volt a Karácsony….Még új halat is vettem a tiszteletére az akváriumba. Egy oltári nagy algaevő harcsát. Már az üzletben is megmutatta, hogy nem akármilyen hal ő.  Miután az eladó kihalászta, fején levő szarvacskákkal jó alaposan beleakaszkodott az anyagba. Uszonyait szétfeszítette, és jelezte, hogy esze ágában sincsen innen elmenni. A vége a játéknak az lett, hogy körbe kellett a hálót vágni ollóval, és így, hálódarabostól, hoztam el a kb. 15 cm-es rémet.

A délutánt hanyatt töltötte, kerek száját belepte a homok. Azuram meg is jegyezte:

- Életrevalóbb nem volt?

Engem meg bosszantott, hogy ennyi pénzt kiadtam egy dögért.

De, lássatok csodát….estére kelve feltámadt, lázasan cikázott ide meg oda, közben átpakolta az akvárium berendezését. Azóta is megtartotta ezt a jó szokását, meg hogy hanyatt alszik. Szinte hallani lehet, ahogy horkol.

Na, és megérkezett Mirike. Anyucipiciédeskisbabája…vagyis egy kiskutya. Malacka halála után hetekig nem éreztem késztetést, hogy lemenjek az utcára. Közben kint hullt, egyre hullt a hó… Hófehér ruhába öltözött a táj, és az én szívem megdobbant.
Rájöttem, hogy engem a harmadik emeltről csak egy kutya tud levinni. Gyorsan családi konferenciát tartottam Azurammal, na meg Bercivel, az öreg labradorral. Ez utóbbi nemigen válaszolt a feltett kérdésekre. Így a hallgatás beleegyezést jelent alapon elkezdtem keresni kutyát a neten.

Volt ott kicsi, nagy, ronda meg még rondább, meg szép, meg még szebb….. Aztán megláttam a 8 hónapos Mirát.

Érzetem, hogy Ő kell! Végtelen kedvességével még a konok Bercit is meglágyította egy hét alatt.
Igaz, mostanság eléggé karikásak a szemei a kialvatlanságtól, mert az eddig 24 órás szundikálása, hála Mirának, 10-re csökkent.

Kialakultak a berögződéseink. Mindenhová együtt járunk…még oda is.
A hó elolvadt, ám a szmog az ül...tekereg, kavarog, de mindenesetre marad. Megette a színeket, és helyettük szürkére festett mindent.

Újból érzem, hogy kezd elegem lenni.

Persze, az influenza segített kirobbanni többször is ebből az unalomból. Ami vírus ebben az országban megtalálható, azt én és a család mind megkaptuk. Az unokákat is ritkásan látom, mert hol ők betegek, hol mi…

Most éppen, valami csoda folytán semmi bajunk.

Olvasgatom a Facebookot, és meglátok egy ígéretes címet. „Egy csókért fél áron az állatkertbe”.
Fél áron lehet Valentin napon az Állatkertbe bejutni, csak meg kell csókolni egymást, bizonyítandó, hogy a pár összetartozik. Gondoltam erre tán még mi is képesek vagyunk, és legalább egyszer megünnepeljük Valentint.

Mi, ugyanis, még eddig nem ünnepeltük a Valentin napot, már csak azért sem, mert egyikünket sem hívják így.

Azuram éppen beletemetkezett a számítógépébe, amikor elővezettem a kérdést:

- Menjünk csókolózni az Állatkertbe?

A hatás leírhatatlan volt….

Asszem, az idén sem ünnepelünk, de legalább megpróbáltam.

 

 

 

-

 

 

 

Páncélautón érkezik idén a Karácsony.

Az angyal fél, az éj merénylőt rejt,

kinek szeme izzik, arca, mint a bársony.

Amúgy szép. Csak embernek lenni felejt.

 

Reszketnek az árusok a sátrakban.

Áfa mellé jön a veszélyességi pótlék.

Nincs, ki egyezkedjen csillagfény árakban,

hiszen felénél elfogyott mi volt még.

 

Mennyből az angyal csak tétován kóricál.

/Megint füstöt okád a hármas metró./

S nem jön Gáspár, Menyhért, Boldizsár…

Migránsnak lenni Karácsonykor sem jó!

 

Elkészült a betlehem a téren.

Szalmában ül szent Család, s jóllehet

a sötétség leple alatt, az éjben,

valaki ellopja majd Józsefet.

 

Nem segít itt már a páncélautó.

Látványától retteg, ki egyébként nem fél.

Egyre távolodik a régen oly messze hangzó

„Csendes éj, szentséges éj….”

 

 

 

 

 

 

Bár

az utcán lódenkabátos elvtársak jöttek, mentek,

 s az égből sűrűn hópelyhek estek,

nem repült le mennyből még annyi angyal,

 nem szállt fel az égbe annyi fals dal,

mint akkor. Béke honolt végre lent a földön.

Mit tudtam én mi az a börtön.

Gyerek voltam, tiszta, mint egy zsoltár…

Mint ahogy – bár letagadhatod- te is az voltál,

de mára, jól megtanultál hazudni.

Nem akarsz már erről tudni,

hogy

bár az utcán lódenkabátos elvtársak jöttek, mentek,

s az égből mégis sűrű hópelyhek estek,

emberek siettek az ékes fákhoz.

Ha hitték, ha nem, daloltak az Isten Fiához…

Volt szaloncukor is, mályvaillatú.

Fa éke a gyertya, s lángos csillagú

csúcsdísz, mely a plafon kémlelte.

Ilyen boldogságos béke vajon még lesz-e?

Hóban ropogtak a csizmák, s titkon felzendült az éjféli mise.

Miért van, hogy mindebből nem maradt semmi se?

Mert

ma nem lódenkabátos elvtársak jönnek, mennek.

Pihe hó helyett savas esőcseppek esnek.

Nem száll le az égből földre már az angyal.

Őszinte énekkel sincs, aki itt marasztal.