judit.szego blogja
A nárcisz dala
Szeretettel köszöntök Mindenkit, aki ide látogat!
Tegnap este került fel egy versem, a Nárcisz dala. Eredetileg csak elbeszélésnek indult, majd később vers is lett belőle.
Tiszteletadás ez a két kis írás Anyámnak, és egy ismerős asszonynak. Mindketten Alzheimer korban szenvedtek.
Fogadjátok szeretettel!
Eszter, a buggyant virágtündér
Eszter és férje vagy 20 éve költözött Budapestről a faluba. Vezetéknevüket, a postáson kívül, szinte nem ismerte senki. Ők lettek a „Pestiek”.
Élték mindennapi életüket. Megpróbáltak az aprócska kertben gazdálkodni. Megtermett ez-az, ami az ebédhez szükséges, és sok-sok virág. Eszter boldogan foglalkozott velük. Szeretettel ápolta, és ha kellett gyógyította őket.
Múltak az évek, és Eszter kezdett furcsán viselkedni.
Beszélt a virágokhoz, meséket mondott nekik, és minden vázának alkalmas edényt megtöltött velük. Férje aggódva figyelte.
Komolyan akkor ijedt meg, amikor Eszter, egy vásárlásról visszatérőben, két szatyor árvácskával érkezett haza, a megbeszélt élelmiszerek helyett.
- Mi ez?! - tárta szét döbbenten a karját.
Az asszony, mint aki mély álomból ébred, a halknál is halkabban suttogta:
- Nem tudom…hidd el…nem tudom!- és arcán folyni kezdtek a könnyek.
Kálmán tekintete végleg elborult. Érezte, hogy nagy a baj.
Másnap ő ment vásárolni. Az aprócska boltban kis asszonykoszorú lelkesen tárgyalt valamit. Meglátták. Elhallgattak. Az utolsó szavakban asszonya nevét vélte felfedezni.
- Csókolom kezeiket! – köszöntötte a pletykás fehérnépeket. - Kérnék fél kiló kenyeret…- és sorolta tovább a cetlire felírt dolgokat. Érezte, hogy innen is, onnan is kíváncsi tekintetek kereszttüzében áll. Sietve fizetett, majd, szinte futva, indult hazafelé. A szíve erősen vert, meg is izzadt. Arcáról kövér verejtékcseppek csorogtak kockás nyakkendőjére.
Már majdnem a házhoz ért, amikor találkozott Dániellel, a második szomszéddal. Rendes ember volt. Kedvelte.
-Kálmán bátyám! Baj van! –kezdte, és megvakarta a fejét. Látszott, hogy neki is kellemetlen, amit mondani készül.
- Mi baj Dániel fiam?- kérdezte az öreg, bár tudta, hogy csak Eszterről lehet szó.
- Hát….- nyögte rekedten, kezében gyűrögetve a sapkáját,- Eszti néni tegnap kiszedte a doktorék összes árvácskáját a kiskertből, majd, mint aki jól végezte dolgát, elment. Szóltunk neki, de olyan volt, mint aki nem érti a szót, csak húzta ki a növényeket, és tette a szatyorba….Kálmán bátyám…valami nagy baj lehet!
Az Öreg szemét elfutották a könnyek, bólintott, reszkető kezét kalapjához érintve elbúcsúzott, és belépett a kapun.
Eszter a konyhában ült, ölében a tegnapi árvácskák tetemével, és mesét mondott nekik. A máskor meleg tűzhely hidegen állt.
Egy pillantás alatt megértett mindent.
- Eszter, Eszter, te buggyant virágtündér!- mondta mélységes szeretettel, és megsimogatta asszonyát. Sóhajtott, majd nekiállt elkészíteni az ebédet.
Évek múltak el. Az asszony napról napra betegebb lett. Soha sem lehetett virágok nélkül látni.
Hol innen, hol onnan tűntek el a gondosan ültetett növények, és kerültek, hol a fürdőkádba, hol a tejes fazékba….
Az öreg Kálmán egyre gyakrabban érezte nehéznek a szívét, míg egy reggel nem ébredt fel többé.
Eszter leült mellé, sokáig nézte férjét, majd végtelen lassúsággal felállt, és kilépett az kapun. Elindult a temető felé.
Következetesen ballagott a sorok között, és gyűjtötte össze a virágokat:
- Gyertek csak kedveskéim, gyertek csak velem. – motyogta, és néha meg- meg törölte a szemét köténye sarkával.
Az ajtó fájdalmasan csikordult, mikor visszatért a házba.
Férje elé térdelt, és szálanként tette a virágokat mindenhová, míg be nem takarta velük az egész testet.
- Ugye milyen szépek, Kálmánkám! Tetszenek, ugye? Neked hoztam! Ugye szépek! Nézzed csak, a kezedbe is teszek.. ezt a pirosat. – mormolta. Halk szavai, szinte kiáltásként visszhangzottak a csendben.
Öt év telt el, és Eszter állapota egyre csak romlott. Magányosan élt. Mindenki magára hagyta. A falubeliek féltek tőle. Haragudtak is rá a virágoskertekben okozott károkért.
Így senki sem vette észre, hogy Eszter lassan-lassan átalakult. Szőke haja, selymes nárcisz sziromként övezte arcát. Keze zöld levéllé, lába sudár szárrá változott.
Egyik nap, amikor délutáni sétáján megállt, hogy az ébredező tavaszi tájban gyönyörködjék, csodálatos dolog történt vele. Nem tudott tovább menni, lábai helyett gyökerek nőttek, a teste végtelen könnyűvé vált, és lágyan hajlongani kezdett a tavaszi szélben. Érezte a napsugár simogató langyos érintését.
- Köszöntünk Eszter! Szépséges virágtündér! – suttogta a föld.
Hatalmas boldogság futott végig rajta, olyan, amilyet már nagyon régen nem érzett.
...és akkor most a vers:
A nárcisz dala
Hajladozom lenge szélben,
szelíd tavaszban ékesen.
Ember voltam egyszer én is…
Jer, hajolj hozzám, édesem!
Sárga bimbóm női arc volt.
Tán bájos inkább, és nem szép.
Volt egy férfi, kinek mégis
a minden lettem, eszménykép.
Hosszú évek nehéz terhe
kőarcunkra ráncot töltött.
Sorsunk, közben, bús koboldként
nyugalmunkra nyelvet öltött.
Köddé foszlott valóságom
kiskertemben lágy illat lett.
Tündérkezem színeket fest.
Testem hajlongó virágtest.
Férfikönnye nem szomorít.
Hangja hozzám már el nem ér.
Virág vagyok emberbőrben,
ki bimbótól tavaszt remél.
Egy reggel nem ébredt többé.
Virágszirmom takarta őt.
Védtem, zöld levél-körömmel
űztem minden közeledőt.
Hajladozom lenge szélben,
szelíd tavaszban ékesen.
Ember voltam egyszer én is…
Jer, hajolj hozzám, édesem!