judit.szego blogja

 

1.Poprád párába burkolózott

 

Poprád párába burkolózott, mire odaértek. A jelentéktelen várost elhagyva, mintha földből nőttek volna ki a Magas-Tátra csúcsai. Egy-egy konok felhő, újra és újra beléjük kapaszkodott, majd elengedte, és suhant tovább, helyet adva a következőnek.

Az öreg Skoda egészen jól bírta a meredek hegyi utat.

- Valahol bort kellene venni! – nyűglődött a fiatal, szakállas férfi, és feleségére nézett.

Az asszony fiatal volt, alig múlt 22. Hosszú, barna haján megcsillant a lemenő nap.

- Majd a kempingben veszünk! Már, ha nyitva lesz a büfé…Ha nem, akkor majd reggel….

A mondatot nem fejezte be, a táskájában matatott, majd két cigarettát vett elő. Egyszerre meggyújtotta őket, és az egyiket biztos kézzel a szőr közepébe dugta. Gyakorlott mozdulattal eltalálva férje száját.

- Kösz! – morogta, és nagyot szívott a cigarettából. - Reggel még messze van. Akkor majd veszek az étteremben.

Letekerték az ablakot, és a beáramló levegő, bár augusztus volt, nagyon hidegnek tűnt. Edit megborzongott.

A recepción gyorsan túljutottak. Egy óriás fenyő közelében kezdték felverni a kétszemélyes sátrat.

Gyorsan, összeszokott mozdulatokkal, szinte percek alatt készen lettek.

A lány fújni kezdte a gumimatracokat, pakolni a sátorba a dolgokat.

- Elmegyek, keresek bort. Majd jövök! – mikor a lány felnézett már csak a szélben lebegő hosszú, szőke haját látta.

Hamar végzett mindennel, és leült egy összecsukható székre, és rágyújtott.

Körülnézett. Tulajdonképpen szerette a kemping örök-zsongó életét, belesni a sátrak mélyébe, figyelni az embereket. Most azonban, valami fásultság vett rajta erőt. Még a füstöt is keserűnek érezte.

- Guten Abend, Fräulein! Én vagyok a szomszédjuk…- alacsony, púpos, sánta kis ember állt előtte. Lerítt róla zsidó származása. Az asszony értette a német nyelvet, beszélgetni kezdtek.

- Edit a nevem! Budapestről érkeztünk.

A férfi nem válaszolt, csak kissé meghajolt. Lágyan kezébe vette a felé nyújtott kezet. A nő zavarba jött.

- Melyik városba való? – kérdezte, hogy oldja saját belső feszültségét.

- Weimar…

- Nagyon szép város! Ott is voltunk. Goethe, Schiller városa.

- Ja! Anyámmal ott éltünk, nemrégen halt meg..

- Sajnálom! – mondta, és kezdett kétségbe esni. Pedig inkább nevetni vágyott, táncolni, vagy szerelmesen összebújni valakivel, és nézni a lassan sötétségbe burkolózó ormokat.

Ekkor felhangzott egy iszonyúan fals kórus a kocsma felől. Férje hangja volt a legerősebb. Ha ivott "összeurópai" nyelven karattyolt, de furcsa mód, meg tudta értetni magát minden nációval. A fiatalasszony legszívesebben egyedül maradt volna, de a férfi kitartóan nézett rá, mint aki várja a kérdéseket.

- Nyomorék, bizonyára sokat olvas.. - gondolta – Talán az irodalom….

Lelki szemei előtt megjelent kedvenc könyve a Varázshegy, amit indulás előtt újra olvasott.

- Jó téma….hegyek…filozófia….- morfondírozott.

- Thomas Mann könyvét olvastam nemrégen. - kezdte – A varázshegy ….

- Ott zuhantam le egy szikláról, ott váltam örökre nyomorékká….- a púpos szemében valódi könnyek ragyogtak. Edit megborzongott.

- Jó lenne egy kis bor….A fenébe is, itt hagy ezzel az emberrel….Valahogy le kellene rázni, de hogyan?

Hogy időt nyerjen bement a sátor hálófülkéjébe, és felesleges lassúsággal úgy tett, mint aki keres valamit, ám a férfi nem tágított.

Ült kitartóan a széken, mint egy szobor, és bámult bele a sötétségbe.

Férje egyre részegebb hangja újra beleüvöltött az estébe, egyre idegesítőbben, egyre hangosabban. Éppen részegségének antiszemita részénél tartott. Úgy látszik ma értő közönségre talált. Percenként felhangzott a „jude” szó, majd a hatalmas röhögés. Arca lángolt, szégyellte magát férje helyett is.

Kezdett nagyon fázni, elege volt a púpos szomszéd könnyeiből. Elege volt Gáborból. Tulajdonképpen mindenből elege volt. Aludni akart, de leginkább hazamenni. Már egy hónapja járták a szomszédos országokat. Szeretett volna kádban fürödni, ágyban aludni végre.

Cigarettája is fogytán volt.

- Zavarom? – érzett rá a férfi

- Életemben ilyen jól nem szórakoztam….- gondolta mérgesen, de összeszedte magát, és rámosolygott.

- Nem, hogy is gondol ilyet! Kicsit fázom, és a cigarettám is fogytán van….

- Asztmás vagyok! – vékony ujjú kezét a tüdejére tette - Ezért járok ide. A hegyi levegő jót tesz.

- A francba! A francba! - dühöngött - Most már rá sem gyújthatok! Gábor! Megöllek téged, csak kerülj elő….

- Inni sem szokott? – kérdezte a gnómot, már-már ironikusan.

- De, azt szívesen. A vörös bor használ nekem! Megtisztelne, hogy iszik velem egy pohárkával?

- Most akár egy üveggel is, és akkor elmesélheted magad és családod összes tragédiáját… Akkor képes leszek bármit meghallgatni, sőt Gábor örökös részegségét is képes leszek elviselni… - gondolta Edit cinikusan, de rögtön el is szégyellte magát..

- Igen! Jól esne! Köszönöm! – mondta ki hangosan.

A kis ember felállt, nehezen vonszolva bal lábát, és elindult apró kutyasátra felé.

A kemping elcsendesedett. Már csak egy-egy cipzár cirrenése hallatszott. A telihold kíváncsian nézett a sátorvárosra a fenyők fölött. Csak a patak locsogott bele a csendbe. Csodálatos lett volna minden, de ekkor megint felhangzott a részegek kórusa, akik éppen az „Erika”- nál tartottak.

Az asszony elsápadt. Tudta, hogy újdonsült ismerőse zsidó. Mit fog most szólni?

Halk lebbenéssel megnyílt a kis sátor, és kezében egyensúlyozva az üveget, jött a német. Arca a holdfényben sápadtnak tűnt, de egyéb változás nem látszott rajta.

- Van pohara, kisasszony, mert nekem csak egy van? - kérdezte kedvesen.

Az idegességtől remegve bemászott a sátorba, és elővett egy apró műanyag bögrét.

A férfi teletöltötte, és egymás egészségére kívánva inni kezdtek. Meglepően jó bor volt.

- Finom ez a bor! – mondta köszönetül.

A férfi kuncogva felnevetett:

- Magyar bor…hogy is mondják, Egri Bikaveer!

Az asszony is felnevetett. Megnézte a címkét, tényleg az volt.

Valami feloldódott közöttük. Már nem volt kínos a csend. Együtt-hallgatás volt. Szép, kellemes, barátian meghitt.

Valahol a közelben, a részeg dáridón kívül, egy kis kuvik hangja szállt a fák között.

- Edit! Ne maradjon vele!

Az asszony, mintegy álomból ébredve kezdte értelmezni a szavak jelentését. Mit is mond ez az ember?

- Tessék?

- Ne maradjon vele! Hiszen értette az előbb is! Tartsa ide a poharát….- lassan teli töltötte a kis bögrét.

- De most ezt….most…- nyögte ki a szavakat az asszony – Miért mondja?

- Láttam a szemén, amikor először rám nézett, az iszonyatot, a sajnálatot… Én magára nézve ugyanezt éreztem. Gyönyörű, fiatal, és borzasztóan magányos. Menjen el. Fusson, amíg meg tudja tenni!

- Nem értem…- a bor, és a szavak ereje szinte letaglózta.

A férfi a kezét kereste, betette az üveget, és elsántikált a sátra felé.

Mielőtt belépett visszafordult:

- Menjen!!!!

Felhúzta a cipzárt és végleg eltűnt az asszony szeme elől.

Az megkövülten ült, és tudta, hogy végre valaki kimondta helyette, amit már ő is régóta érzett. Töltött, és ivott, majd újra töltött. Az agya, azonban meglepően tiszta maradt.

Lassan felére ürült az üveg.

A távolban Gábor dülöngélt. Néha elesett, jó időbe telt, amíg fel tudott kecmeregni. Káromkodása visszhangzott a csendben.

Az asszony nem akart találkozni vele. Összekapkodta holmiját, beletömködte a hátizsákjába, majd a hold világította úton elindult a kocsi felé. Beült, farmere zsebéből elővette a slusszkulcsot, elfordította, és a kocsi megrázkódott…A felgyúló fényszórók fényénél elindult haza! El innen, messzire el Gábortól… Örökre!

Végre meg tudja tenni. Hálásan gondolt a gnómra.

- Még azt sem tudom, hogy hívják! - gondolkozott el a történteken. – Nem baj! Ő lehetett a Megváltó, az én megváltóm…

A kis kocsi bátran szaladt egy új jövő felé.

A púpos férfi hallván az induló autót, bólintott, majd, mint aki áldást oszt, felemelt kézzel maga elé suttogta:

- Kicsi asszony, légy boldog!

 

2. Advent

 

Karácsony előtt, mintha egy láthatatlan kéz letisztogatna mindent, kiseperné a lelkekből a rosszat, és befogadóvá tenné minden égi csodára.

Az utcák jeges borongósságát színes égők, díszek, fenyőágak varázsolják mesebelivé.

A boltok unalmas árukészlete ilyenkor csillogó villogó fényben úszó csoki télapók, szaloncukrok tárházává válik.

A polcok roskadoznak a játékoktól, és izgalommal vegyes kíváncsiságot ültetnek az apróságok mindenre fogékony lelkébe.

Talán maga az Isten is több jóindulattal néz le gyarlóságunkra, mint egyébkor.

A kereskedelmi rádiók, ugyan pironkodva és gyakorta bocsánatot kérve, de szinte egyfolytában karácsonyi dalokat játszanak. Megspékelve mindenféle idióta játékkal.

Advent van. A várakozás ünnepe. Az emberek várnak ilyenkor mindenfélét. Várják a havat,

a szenteste csodáját, a szeretetet. Ilyenkor újra elhiszik, hogy mindez létezik, és megvalósul egyetlen estén, itt a földön.

A mai este különösen csendes. A hó éppen csak szitálni kezdett. A pihék az utcai lámpák fényében izgatottan csillogva hullnak lágyan a földre. Pillanatig mintha elgondolkodnának, hogy milyen halmazállapotot is vegyenek fel, de aztán az enyhe mínusz foknak hála, megmaradnak apró kis jégcsillagnak.

Talán egy óra sem telik el, és vékony fehéren villogó takaró borítja az utca minden mocskát. Éjszaka majd feltámadt a szél, és vijjogva hordja össze a pelyheket, kis buckákat rakva össze belőlük. A hőmérséklet is jelentősen csökkent.

Az alattvalók tehát felkészültek. Jöhet a Tél! Méltósággal bevonul, és királysága első napjait az utcák megtisztításával tölti. Szűz havat szór a világra.

Fázós, hajnali emberek sietnek. Szaporázzák lépteiket a buszok, HÉV-ek, villamosok felé. A Metró aluljárójában halkan, kissé hamisan szól a szájharmonika. A „mennyből az angyalt” játssza.

Advent lévén gyakrabban koppannak a fémpénzek a dobozban.

A didergő embereket megérinti a szép karácsonyi ének. Önkéntelenül dúdolják magukban tovább.

Edit nem változott, azóta, a nyár óta, legfeljebb testének barnaságát veszítette el.

Gábortól elvált, aki még most sem érti, hogy mi történt azon az öt év előtti éjszakán. Miért hagyta ott Edit a kempingben minden szó nélkül.

Amikor pár nap múlva találkoztak a férfi üvöltve vonta felelősségre, az elhozott autó miatt. Más nem is érdekelte.

- Stoppal kellett hazajönnöm! Te nem vagy normális!

A végét már nem is hallotta, mert futva elmenekült előle.

A válás azonban csendben zajlott le. A kocsi Gáboré lett.

Edit gyakran gondolt a púpos férfire, kinek szabadságát köszönhette.

Még mindig a Megváltónak nevezte magában.

- Csak is Isten bölcsessége szólhatott belőle! – morfondírozott elég gyakran a történteken. - Hiszen amit addig, nem mert megtenni, a gnóm első szavára megtette.

Szinte újra élte leánykorát. Munka mellett tanult, barátokkal sörözgetett, moziba, színházba járt. Kis lakása volt a Vár alatt. Egy szoba, komfort. Neki pont elég. Az ablakból éppen a Hadtörténeti Múzeumhoz vezető lépcsőre látott, és egy picit a Várra. Gyakran sétált ott. A Tóth Árpád sétányról szerette nézni Buda fényeit. Most, hogy hó belepett mindent kisgyerekké változva golyókat formázott, és a legközelebbi fa törzsére célzott. Csak harmadikra sikerült eltalálnia. A negyedik után valaki riadtan felkiáltott.

- Mein Gott!

Edit riadtan nézte, hogy mi történt? Kit találhatott el a kihaltnak tűnő sétányon?

A fatörzs mintha kettévált volna, és előlépett, bal lábára erősen sántítva, egy púpos, orosz kucsmát és bundakabátot viselő férfialak.

A halvány lámpafényben Edit először azt hitte, hogy csak a szeme űz vele tréfát.

De nem! Valóban ott állt előtte a gnóm. Fürkészte arcát, majd elmosolyodott, és hozzálépett.

- Guten Abend, Fräulein Edit! – hangja határozottan csengett. Nem érződött rajta a meglepetés.

- Jesszusom! A Megváltó! – hallotta az asszony, saját, szinte sikoltó hangját. - Hogy került ide? – hadarta magyarul.

- Nem emlékszik kisasszony? Nyáron, a Magas-Tátra… öt éve a kempingben találkoztunk! Karl Müller vagyok! – magyarázta a férfi németül.

Edit megdermedt, és még mindig nem jutott szóhoz. Itt áll előtte az a férfi, akitől visszakapta az életét.

A hó újra esni kezdett. Hatalmas pelyhekben. Varázslatos csipkefüggönnyé változtatva a várost, a fényeivel együtt.

Kezdett magához térni. A férfihez lépett, és átölelte. Karl a meglepetéstől kissé hátra lépett, majd elmosolyodott, és viszonozta az ölelést.

Pillanatok alatt belepte őket a hó. Hangosan nevetve próbáltak sietve menekülni, valami presszót keresve.

Egyik kapualj rejtekében meg is találták. A helyiség szinte üres volt, csak egy férfi, és két nő ült bent, de külön asztalkáknál. Kellemes halk zene, és jóleső meleg fogadta őket.

Leültek. A pulton aprócska kivilágított fenyőfácska jelezte a közelgő ünnepet.

A csinos pincérlány hozzájuk lépett.

- Parancsolnak?

Edit a férfit megelőzve kérdezte:

- Boruk van?

- Igen, kérem. Milyet parancsolnak?

- Egri Bikavért szeretnénk, ha van. – Edit pajkosan a férfire kacsintott.

- Azonnal hozom! – mosolygott a pincérlány, és elsietett. Edit a táskájában kezdte cigarettáját keresgélni, de eszébe jutott a férfi asztmája, és bár kissé csalódottan, de behúzta a cipzárt.

Karl figyelte Edit arcát, és az asszony úgy érezte, hogy belelát a gondolataiba. Lassú, kimért mozdulattal, finom, hosszúkás kezét a lány kezére tette, és kedvesen megpaskolta.

- Nagyon örülök!

Editből szinte dőlt volna a szó, de csak hallgatott. Csak a szeme beszélt, és érezte, hogy a férfi így is érti őt.

Közben megérkezett a bor. Koccintottak, és kortyolni kezdték a finom nedűt. Pont úgy, mint azon a nyáron, csak akkor műanyag csészéből.

- Meddig marad Budapesten?- kérdezte, amikor már úgy érezte, hogy meg tud szólalni.

- Nem tudom, talán az újévig.

- Csoporttal jött?

- Nem, egyedül vagyok itt. Tudtam, hogy találkozom magával.

Az asszony meg sem lepődött. Itta a bort, és nézte a férfit. Próbálta arca minden vonását megjegyezni, de tudta, ez az ember, ez az arc örök talány lesz számára.

- Itt lakom a Vár alatt. Meghívhatom? – kérdezte.

A férfi elmerengve nézett ki az ablakon, figyelte a havazást, majd Editre nézett, de nem válaszolt.

A bor elfogyott, a nő fizetett, és kiléptek az utcára. Újra a táskája csatjával kezdett bíbelődni. Nagyon szeretett volna végre rágyújtani.

- Legyen nagyon boldog! – simította végig a férfi hangja.

Mire felnézett Karl már eltűnt.

A hó hullott rendületlenül. A macskaköveket már tíz centis lepel borította.

- A megváltót Karlnak hívják…- suttogta az asszony.

Léptei nyomát szinte azonnal elnyelték a pelyhek.

 /régiség/

 

 

 

 

 

 

 

Odakint már órák óta esett a hó. Az idős férfi jó ideje mereven nézte a halkan duruzsoló vaskályhát. Nem tudta eldönteni, hogy az egyik sérülés a kályhacsőlakkon tépett galambot mintáz, vagy túlkelt zsemlét, csillag alakú abroszon…
Az öreg kályhában izzó fahasábok halk surranással szétgurultak, és a lehulló pernye szikrázva hunyt ki a hamus ládában.
- Vadgalamb lesz mégis, bóbitával – mondta ki hangosan.
- Szóltál drágám? – az asszony hangja a szokottnál is sipítóbb volt.
Úgy döntött, nem válaszol.
- Drágám! Hallasz?
- Bár ne hallanálak!
Hátradőlt a fotelben és alvást tettetett.
Az asszony éppen a haját festette. Izgatta, hogy párja miért nem válaszol, így, félig lilára kent, égnek álló hajjal besietett a nappaliba.
- Drágám! Azt kérdeztem, hogy szóltál-e?
A férfi teste összerándult a lenyelt indulattól. Kinyitotta a szemét, és utálkozva nézte asszonyát.
- Hogy nézel ki?
- Festem a hajamat! Ugye, nem azt akarod mondani, hogy ezért hívtál?
- Nem hívtalak!
- Akkor mit mondtál?
- Semmit!
- De én hallottam…
- Akkor jó...- mondta, és újra becsukta a szemét.
- Te nem vagy normális! – az asszony hangja tényközlő volt, indulatmentes.
Sietve távozott a fürdőszoba felé, itt-ott színes cseppeket hagyva maga után.
A férfi újra megnézte a kályhacsövet, és röhögni kezdett.
- Nem galamb és nem zsemle…az asszony az, égnek álló hajjal….- és röhögött, ráncos szeméből csak úgy folytak a könnyek.

December

A szél szabályosan tombolt, és keverte a hódarát, ami apró kavicsokként vágódott az arcába.
A megállóban fázós emberek vártak a HÉV-re, ami csak óránként közlekedett. A tömeg feltorlódott mire a zöld szerelvény begördült az állomásra. Néhány perccel később a kalauz élesen sípolt, és a vonat óvatos döccenéssel elindult. A fűtés, szokás szerint nem működött, hiába volt kabát rajta rázta a hideg. A következő megállónál többen leszálláshoz készülődtek, a felszabadult helyek egyikére leült, és mereven bámult kifelé az ablakon. Az elfutó táj éppen kezdett fehér árnyalatot kapni, a fák ágain csillogott a zúzmara. Szépnek találta a látványt.
- Újra itt van a tél! - gondolta- Miért van az, hogy minden baj éppen ekkor kezdődik? Igaz a nyár önmagában is vidám. A meleg napfényben csak boldog lehet az ember.
Egy villanással elé rajzolódott Kálmán nevető arca, amint a Balaton térdig sem érő vizében imitálta az úszást, majd egy óvatlan pillanatban elkapta és belerántotta a jó meleg pocsolyába, és boldogan csókolóztak hosszan…nagyon hosszan.
Most meg itt ül a HÉV-en és Kálmánhoz siet, aki a közeli kórház onkológiai osztályán fekszik.
Szatyrában tiszta pizsama, fehér neműk, törölköző. Ásványvizet majd a kórház büféjében vesz. Addig sem kell cipelnie.
A kalauz a jegyeket, bérleteket kérte, majd halk kis kattintással lyukat vágott a kis papírdarabkába. Ösztönösen bólintott, kis mosollyal megköszönve vászon táskája zsebrészébe csúsztatta a jegyét.
Szemét lehunyta egy pillanatra, ólmos fáradtságot érzett. Tudta, nem szabad elbóbiskolnia, hiszen egy megálló, és le kell szállnia.
A mellette levő padokon diákok ültek. Fiúk, lányok vegyesen. Egy hosszú szőke hajú lány barátja ölében nevetgélt. Figyelni kezdte őket.
- Komáromi ma lököttebb volt, mint általában….karót irt be mindenkinek, aki sms-t írt az óra alatt…Tiszta idióta, ahelyett, hogy örülne, hogy nem tépjük a szánkat…
- Holnap két matek is lesz! Hódolhat hobbijának! - röhögött fel egy vörös sí sapkás srác.
Kicsit később nagy hahota kezdődött, de a HÉV lassított és Ágota sietve leszállt. A szél itt nem fújt. A messzi kórházépület alig látszott a  ködtől. Úgy tűnt, mintha egy varázsló eltüntette volna. Eljátszadozott a gondolattal, hogy nincs is ott a kórház. Ő, pedig a közeli bevásárló központ felé halad.
Újra Kálmán tűnt fel előtte, ahogy jókedvűen lekap egyet, a még tálcán gőzölgő pogácsákból,  és úgy nevet a csínyen, mint egy vásott kölyök…

- Istenem!!!! – sóhajtott fel, és könnyfátyol lepte el a szemét.
A szürke épület lassan-lassan materializálódott. A bejáratnál egy őr állt. Fázósan húzta össze magát.
Az egy hónap alatt már sokszor találkoztak.  A fiatal férfi bólintott, ahogy meglátta.
Az előtér most kongott az ürességtől, csak a büfében álldogált néhány tétova ember. A liftek üresen ásítoztak. Ágota, szokás szerint gyalog ment fel.
Nevetgélő takarítónők kis csoportja jött szembe. Ismerősök voltak ők is.
- Jó napot! – mondták szinte egyszerre.
A fordulóban látni lehetett a második emeleti jelzőtáblát, majd a feliratot: ONKOLÓGIA
Alatta szépen formált betűkkel a főorvos neve állt.
Jól ismerte már. Többször beszélgettek. Csendes, kedves szavakkal vigasztalta. Aggalmát fejezte ki Kálmán depressziója miatt.
- Nem hisz a gyógyulásában. – mondta fejcsóválva, - Fontos lenne pedig!
Kérte Ágotát, hogyha teheti, legyen minden nap mellette.
Az asszony így minden délutánt férjével töltött. Csendesen simogatta a kezét. Tettetett vidámsággal beszélt  a nap eseményeiről, de ritkán sikerült mosolyt csalni Kálmán arcára.
Már egy hónap telt el. Néha annyira tehetetlennek érezte magát, hogy sírva fakadt.
A kórházfolyosó most üres volt, csak a kávéautomata sötét sziluettje törte meg a fehérséget.
A gép oldaláról jóképű, kedves mosolyú, fiatalember képe nevetett rá. Ösztönösen visszamosolygott. Ez is része volt a napi rutinnak. Kellett a vidámság, szinte itta a pozitív jeleket.
Két kis nővér nevetgélve indult a büfébe. Meglátták, vidáman üdvözölték.
Visszamosolygott, de szíve belül vadul kezdett kalapálni. 8. szoba. Itt fekszik Kálmán.
- Tartani magam! Tartani magam!- mondogatta szinte zsolozsmázva. Szédült, nem volt ura mozdulatainak.
Meglátta Kálmánt. Hófehér arccal feküdt a párnán, infúziós állvány állt mellette.
Megállt, és úgy érezte, nem tud tovább menni. Ekkor a férfi az ajtó felé fordult, és összevillant a szemük. Erőt merítettek egymásból.
Odalépett, és óvatos puszit lehelt a homlokára.
Fél éve még el sem tudta volna képzelni, hogy vadul ne csókolja a száját. Most még ettől is féltette.
Kálmán arca elborult. Fájt neki az elmaradt csók. Arra gondolt, hogy talán Ágota irtózik tőle.
Elfordult, és kinézett az ablakon.
- Szia Kálmi!- suttogta lágyan. – Hoztam neked friss pizsit, meg alsókat….Lemegyek a büfébe. Mit hozzak? Mit szeretnél?
- Köszi, minden van! – mondta a férfi mosolytalan hangon.
Ágota feleslegesen lassú mozdulatokkal előhúzta elő az ágy alól a vendég széket…
Óvatosan igazgatta, míg minden székláb párhuzamosan nem állt az ággyal, majd nagy sokára leült.
Az ablakra nézett. Kint éppen nagy pelyhekben kezdett esni a hó.
- Közeledik a karácsony! – futott át rajta. Aztán már hessentette is el a gondolatot.
- Karácsony Kálmán nélkül! Elképzelhetetlen! – és lenyelte a feltörni készülő könnyeket.
- Nézd Kedves! Havazik! – szólt, és nyúlt a férfi felé.
Kálmán elhúzódott, majd ingerülten felült.
- Ágota! Figyelj rám! Ez így nem mehet! Látom, hogy egyre fáradtabb vagy. Ne gyere be minden nap! – hangjába dühfoszlány vegyült. Az asszony felfigyelt rá, de igyekezett úgy tenni, mintha nem is hallotta volna.
- Innék egy kávét! Lejössz velem? –kérdezte kitérően. Szeme könyörgően nézett a férfire.
Kálmán megértette, és nem akarta, hogy asszonya sírva fakadjon.
Szó nélkül köntösébe bújt, és elindultak.
Észrevétlen egymáshoz igazított lépteik kopogtak a folyosó tiszta kövezetén.
Gonosz csend vette őket körül, mígnem a két kéz, a két okos kéz elindult egymás felé.
Lassan, óvatosan egymásba kulcsolódott. Mint régen.
Ágota érezte, hogy a férfi mennyire szorítja. Ujjai szinte kifehéredtek.  Nem bánta.
Diadalmas öröm remegett végig a testén. Megállt, szembefordult a férfival, és vadul csókolni kezdte. Megszűnt a tér, megszűnt az idő. Csak ők voltak, boldogan, szerelmesen.
Nem hallották, hogy a főorvos éppen a vizitről jövet, siet el a hátuk mögött, a főnővér kíséretében.
- Gyógyul! –suttogta a doktor csendesen, és elmosolyodott.
Odakint a táj a karácsonyra készült. A hírtelen feltámadt szél díszítgetni kezdte a fák ágait. A lámpák fénye megcsillant a hópelyheken.
Lassan leszállt az este.

 

 

 

Szeretettel köszöntök Mindenkit, aki ide látogat!

Tegnap este került fel egy versem, a Nárcisz dala.  Eredetileg csak elbeszélésnek indult, majd később vers is lett belőle.

Tiszteletadás ez a két kis írás Anyámnak, és egy ismerős asszonynak. Mindketten Alzheimer korban szenvedtek.

Fogadjátok szeretettel!

 

 

Eszter, a buggyant virágtündér

 

 Eszter és férje vagy 20 éve költözött Budapestről a faluba. Vezetéknevüket, a postáson kívül, szinte nem ismerte senki. Ők lettek a „Pestiek”.

Élték mindennapi életüket. Megpróbáltak az aprócska kertben gazdálkodni. Megtermett ez-az, ami az ebédhez szükséges, és sok-sok virág. Eszter boldogan foglalkozott velük. Szeretettel ápolta, és ha kellett gyógyította őket.

Múltak az évek, és Eszter kezdett furcsán viselkedni.

Beszélt a virágokhoz, meséket mondott nekik, és minden vázának alkalmas edényt megtöltött velük. Férje aggódva figyelte.

Komolyan akkor ijedt meg, amikor Eszter, egy vásárlásról visszatérőben, két szatyor árvácskával érkezett haza, a megbeszélt élelmiszerek helyett.

- Mi ez?! - tárta szét döbbenten a karját.

Az asszony, mint aki mély álomból ébred, a halknál is halkabban suttogta:

- Nem tudom…hidd el…nem tudom!- és arcán folyni kezdtek a könnyek.

Kálmán tekintete végleg elborult. Érezte, hogy nagy a baj.

Másnap ő ment vásárolni.  Az aprócska boltban kis asszonykoszorú lelkesen tárgyalt valamit. Meglátták. Elhallgattak. Az utolsó szavakban asszonya nevét vélte felfedezni.

- Csókolom kezeiket! – köszöntötte a pletykás fehérnépeket. - Kérnék fél kiló kenyeret…- és sorolta tovább a cetlire felírt dolgokat. Érezte, hogy innen is, onnan is kíváncsi tekintetek kereszttüzében áll. Sietve fizetett, majd, szinte futva, indult hazafelé. A szíve erősen vert, meg is izzadt. Arcáról kövér verejtékcseppek csorogtak kockás nyakkendőjére.

Már majdnem a házhoz ért, amikor találkozott Dániellel, a második szomszéddal. Rendes ember volt. Kedvelte.

-Kálmán bátyám! Baj van! –kezdte, és megvakarta a fejét. Látszott, hogy neki is kellemetlen, amit mondani készül.

- Mi baj Dániel fiam?- kérdezte az öreg, bár tudta, hogy csak Eszterről lehet szó.

- Hát….- nyögte rekedten, kezében gyűrögetve a sapkáját,- Eszti néni tegnap kiszedte a doktorék összes árvácskáját a kiskertből, majd, mint aki jól végezte dolgát, elment. Szóltunk neki, de olyan volt, mint aki nem érti a szót, csak húzta ki a növényeket, és tette a szatyorba….Kálmán bátyám…valami nagy baj lehet!

Az Öreg szemét elfutották a könnyek, bólintott, reszkető kezét kalapjához érintve elbúcsúzott, és belépett a kapun.

Eszter a konyhában ült, ölében a tegnapi árvácskák tetemével, és mesét mondott nekik. A máskor meleg tűzhely hidegen állt.

Egy pillantás alatt megértett mindent.

- Eszter, Eszter, te buggyant virágtündér!- mondta mélységes szeretettel, és megsimogatta asszonyát.  Sóhajtott, majd nekiállt elkészíteni az ebédet.

Évek múltak el. Az asszony napról napra betegebb lett. Soha sem lehetett virágok nélkül látni.

Hol innen, hol onnan tűntek el a gondosan ültetett növények, és kerültek, hol a fürdőkádba, hol a tejes fazékba….

Az öreg Kálmán egyre gyakrabban érezte nehéznek a szívét, míg egy reggel nem ébredt fel többé.

Eszter leült mellé, sokáig nézte férjét, majd végtelen lassúsággal felállt, és kilépett az kapun. Elindult a temető felé.

Következetesen ballagott a sorok között, és gyűjtötte össze a virágokat:

- Gyertek csak kedveskéim, gyertek csak velem. – motyogta, és néha meg- meg törölte a szemét köténye sarkával.

Az ajtó fájdalmasan csikordult, mikor visszatért a házba.

Férje elé térdelt, és szálanként tette a virágokat mindenhová, míg be nem takarta velük az egész testet.

- Ugye milyen szépek, Kálmánkám! Tetszenek, ugye? Neked hoztam!  Ugye szépek! Nézzed csak, a kezedbe is teszek.. ezt a pirosat. – mormolta. Halk szavai, szinte kiáltásként visszhangzottak a csendben.

Öt év telt el, és Eszter állapota egyre csak romlott. Magányosan élt. Mindenki magára hagyta. A falubeliek féltek tőle. Haragudtak is rá a virágoskertekben okozott károkért.

Így senki sem vette észre, hogy Eszter lassan-lassan átalakult. Szőke haja, selymes nárcisz sziromként övezte arcát. Keze zöld levéllé, lába sudár szárrá változott.

 Egyik nap, amikor délutáni sétáján megállt, hogy az ébredező tavaszi tájban gyönyörködjék, csodálatos dolog történt vele. Nem tudott tovább menni, lábai helyett gyökerek nőttek, a teste végtelen könnyűvé vált, és lágyan hajlongani kezdett a tavaszi szélben. Érezte a napsugár simogató langyos érintését.

- Köszöntünk Eszter! Szépséges virágtündér! – suttogta a föld.

Hatalmas boldogság futott végig rajta, olyan, amilyet már nagyon régen nem érzett.

 

 ...és akkor most a vers:

 

 

A nárcisz dala

 

Hajladozom lenge szélben,

szelíd tavaszban ékesen.

Ember voltam egyszer én is…

Jer, hajolj hozzám, édesem!

 

Sárga bimbóm női arc volt.

Tán bájos inkább, és nem szép.

Volt egy férfi, kinek mégis

a minden lettem, eszménykép.

 

Hosszú évek nehéz terhe

kőarcunkra ráncot töltött.

Sorsunk, közben, bús koboldként

nyugalmunkra nyelvet öltött.

 

Köddé foszlott valóságom

kiskertemben lágy illat lett.

Tündérkezem színeket fest.

Testem hajlongó virágtest.

 

Férfikönnye nem szomorít.

Hangja hozzám már el nem ér.

Virág vagyok emberbőrben,

ki bimbótól tavaszt remél.

 

Egy reggel nem ébredt többé.

Virágszirmom takarta őt.

Védtem, zöld levél-körömmel

űztem minden közeledőt.

 

Hajladozom lenge szélben,

szelíd tavaszban ékesen.

Ember voltam egyszer én is…

Jer, hajolj hozzám, édesem!