judit.szego blogja

A hegyi doktor nemcsak jóképű, de a legmagasabb sziklára is felmászik, a legmélyebb szakadék sem rettenti vissza, ha a betegéről van szól. A hegyi doktornak van saját, minden szükséges kütyüvel felszerelt rendelője, valamint szoros kontaktja  a legközelebbi város főorvosával, így a kórházra szoruló nem a sürgősségin ül órákat, hanem egyenesen Dr. Alexander Kahnweiler védő szárnyainak melegét, és hipermodern kórtermének kényelmét élvezheti.
A hegyi doktor maga veszi le a vért és küldi be a kórházi laborba….Sőt, az eredményért sem kell elzarándokolni, mert azt a jó doktor azt faxon megkapja.

Ausztria nincsen olyan messze tőlünk, szóval lehetne tanulni tőlük egy-két dolgot, ezek szerint… Vagy, nem kellene ilyen filmekkel szórakoztatni a nagyérdeműt délutánonként. Még a végén elirigyeljük.
Nem kell! Hiszen, ami nincs, az nem is hiányzik.

Írtam már, hogy Azuram nem aprózza el a betegségeit. Ha beteg, akkor nagyon az.

Nemrégen rémesen magas lázzal, hidegrázással örvendeztetett meg. Persze vasárnap volt, és éjszaka…. no, meg itt van a covid. Hívtam, én balga, az ügyeletet, ahol közölték, hogy hívjak mentőt. Orvos hozzánk be nem teszi a lábát, közölték! Járvány van!!!

 Ezt sejtettem, persze… de, egy próbát megért.

Tudok Azuram betegségeiről, merthogy nem csak egy van neki, így a magas láz, akár végzetes is lehetett volna. Prizniceltem, lázcsillapítóztam…. A láz viszont nagyon kitartó volt, a szíve pedig össze-vissza…

MENTŐ!!!

Mondtam nekik, hogy tuti nem megy be a kórházba /Makacs fajta, mert tudja, hogy ott mi vár rá. Volt a sürgősségihez többször is „szerencséje”/, de valaki nézze már meg, az Isten áldja meg!!!
Azuram meg csak hajtogatta, hogy ha feltétlenül meg kell halnia, akkor nem egy sürgősségi padon szeretné tenni, hanem a saját ágyában, szobájában…

…és láss csodát! Csengettek, és 3 szép szál mentős érkezett, és csináltak covid tesztet, ami nem meglepő módon, negatív lett. Felajánlottak egy szurit is, de addigra már éppen hatott a sokféle lázcsillapításom.

Három mentős!!! Én beértem volna egy orvossal is. Tehát a mentősökért nem kár…ők jöhetnek, csak orvos nem. Milyen dolog ez?!
Végül is, akár telefontanácsot is adhatnának az orvosok az éjszakai ügyeleten, hogy az ember ne maradna olyan egyedül, kiszolgáltatva, telve félelemmel a nagy magyar éjszakában, egy nagyon beteg emberrel…és ne kellene néznie kínlódását tehetetlenül….
/Félreértések elkerülése végett, tudom, van az éjszakai ügyeleten orvos is, de hozzájuk, - hála a kissé túlbuzgó diszpécsereknek- még soha nem sikerült eljutnom!!!/

…
Megoldás lehet talán, hogy aki tudja, adja már meg, - legyen szíves-, a hegyi doktor telefonszámát! Tudom, hogy covid ide, covid oda…ő biztosan kijönne…méghozzá azonnal!!!!

2018.április 1.
.
Amikor Berci kutya még velünk volt....
.
Felébredtem, ami nem is csoda, hiszen még ordítóra állított telefon is gátolja a továbbalvást.
Hajnali 5. Sötét és eső. Ez már szinte monszun… Félnótás madarak nótája…. Már második hónapja mi keltjük a napot.
Berci ásít, és lihegni kezd….és jön utánam, és jön utánam, és liheg…Megoldást nyert a „liheg a nyomában” kifejezés. Nálunk azt jelzi, hogy indulni kéne. …és kutya gyorsan!
Még jó, hogy csak két lábam van. A harisnya így is gondot okoz. Felrángatom, persze futni kezd előlem néhány szem. Nem. Nem futok utánuk…
Nagy nehezen kész vagyok.
Kabát, kutyahám, lihegő Berci…lépcsőház… és persze a rohadt lépcsők. 3 hete hexencsúzolok, és minden lépés külön kín. Berci néha megszán, és olykor ő húz…Igaz, általában csak lefelé.
Megúszom, leérünk, Berci folyóvá lényegül…és folyik…folyik….folyik.
Állok bambán, és azt hiszem, alszom is. Mintha Alice jönne szemben Subidam, és Subidu kíséretében. De nem, a fények játéka, mert éppen eloltották az utcai közvilágítást. Állati sötét van.
Egy rántásra riadok, Berci fura pózban görnyed, és potyog belőle a nylonzacsiba való.
Gyorsan körülnézek, senki! Derékkímélő módra kapcsolva szedegetem.
Látom magam kívülről, és hangosan röhögnék, de éppen nagyon fájok.
Indulunk felfelé a lépcsőn. Most persze nem húz, és húzom, tartom, emelem, nyögök. Felérünk.
Levadászom az ugrándozó Mirát, honom alá csapom… le, majd újra fel.
Reggeli a kutyáknak.
Kávéillat. Én főztem. Tulajdonképpen nem szeretem a kávét. Mindenfélét teszek bele, hogy ne legyen kávé íze. Ám, az illata nagyon jó. Otthon illat.
Leülök a géphez. Facebook. Lájkolok, lájkolnak, és ekkor kedves ismerősöm jelenik meg a monitoron. Kacér oldalfekvésben leledzik és néz….Félmeztelen. Lehet, hogy teljesen, csak ott takaró van. Nem látom egészében. Most álmodom, vagy ébren vagyok? .…Az előző jellemzőbb lenne rám, mert ki más képes ilyen marhaságot álmodni, és ilyen vén pasival?
Megint versek, és a verslábak erotikus kánkánt járnak. Erotika… Jut eszembe, lehet beküldeni a Poetra erotikus verseket. Valószínűleg ez a hír árthatott meg!
Megint Alice, és megint a homár-humor…

„Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.”

Ezt is lájkolom.

Felém lebeg a tükörkönyv, benne a Gruffacsór.
…és felébredek. Az asztalra borulva elaludtam.
Belekortyolok a kávéba, ami tényleg nem jó, de hideg.
….és lájkolok, lájkolok.

*

* A nevek, idézetek Lewis Carroll: Alice, Tükörországban című könyvéből vannak. A vers Tótfalusi István fordítás.

...és eljött az éjszaka, amikor a vérnyomásom, és a pulzusom kiakasztotta a vérnyomásmérőt. Olyan magas érték volt, hogy szegényke nem volt képes megmérni. Felhívtam a központi orvosi ügyeletet, ami nagyjából 300 km-re van innen. Közölték, hogy sétáljak csak le a rendelőbe….
Okos órám végig sípolt, hogy túl vagyok a megengedett pulzushatárértéken. Azuram csendben, riadtan lépegetett velem az éjszakában.

Az ügyeleten senki sem tudott rólam, így nem értettem, hogy minek faggattak annyit telefonon. Lehet, remélték, hogy közben tán megüt a guta, vagy infarktust kapok, és akkor nincs több gond.

3 órás küzdelem árán sikerült 240-es vérnyomásomat 160-ra levinni. Búcsúzóul lelkemre kötötték, a fehér kendőlobogtatás helyett, hogy legközelebb a kórház sürgősségijére menjek.
Pár nap elteltével mindez megismétlődött. Pocsékul voltam, gondoltam, most tán kijönnek, és segítenek, amíg a kórházba jutok.  Nem jött össze. Egyik lányunkat felébresztve jutottam be éjjel 3 felé a kórházba. Fejem lila volt, pulzusom önmagát is felülmúlta.
Olyan, délelőtt 9 felé jutottam ágyhoz. A Főnéni kijelentette, hogy a pajzsmirigyem az oka mindennek, meg én, hogy nem kezeltettem. Látszott rajta az undor.
Kaptam gyógyszert, ami – állítólag- majd helyre teszi megbolondult szervemet, megvadult vérnyomásomat és pulzusomat. Aztán minden egyéb, eddig szedett bogyót lecserélve, pár nap múlva hazaengedtek.

Szófogadó teremtés lévén már másnap felhívtam a kórház endokrinológiai osztályát, hogy időpontot kérjek.

- Félév! –közölte a hölgy

- De én most voltam kórházban, iszonyú magas vérnyomással, pulzussal. Ott mondták, hogy sürgős lenne.

- Akkor nekik kellett volna telefonálni időpontért.

Logikus, ugye? Abba már bele sem merek gondolni, hogy ott helyben leküldhettek volna a megfelelő osztályra.
Eltelt egy nap otthon, és én nem tudtam szabadulni a toalett vonzerejétől. Biztos kórházi fertőzés gondoltam, hiszen annyit cikkeznek ilyesmiről…

Majd életemben először 40 fokos lázam lett. Tükörbe nézve elrémített, amit ott láttam, a falfehér szín hozzám képest elbújhatott.
Többnapos ünnep volt, szombat… Elindultunk a kórház sürgősségijére.

Vérvétel, vizsgálat, várakozás, kedves, nagyon ifjú orvosok….

Megszületett végre az eredmény. A pajzsmirigy gyógyszertől a májenzimjeim, a fehérvérsejtjeim, veseértékeim igencsak összekuszálódtak.  /csak remélni tudom, hogy nem örökre/

A kórterem 6 ágyas volt, és szép tiszta. Mindösszesen 3-an voltunk benne. Sári néni körbe volt rácsozva, mert mint kiderül Alzheimeres a lelkem, meg az is, ha felszabadítják, akkor azonnal megszökik.

A másik szobatárs meg mozgásképtelen.

Ájulás közeli állapotban voltam, így nem esett jól, hogy vizet kellett hozni szegénynek.
Végre ágyat ért a fenekem, és csak aludni vágytam …. Na, ekkor rázendített Sári néni. 90 évének minden mozzanatát párbeszédes formában előadva, ízes tájszólással.

Időnként megintve kis unokáját:

- Norbika maradj veszteg kisfiam!!! Gyere ide szépen a mamához!
Majd folytatta a monodrámát:

- Mariska!  Én sohasem ártottam neked, te meg azt híreszteled a faluban, hogy én bántottam a gyerekeimet?! – hangja, ha lehet még hangosabb lett, és még fenyegetőbbé vált. Norbika is  egyre gyakrabban rendetlenkedett.
Hajnalodott…. Sári néni meg csak mondta és mondta…. A másik beteg fájdalmában hangosan nyögdécselt.
Agyam végre megadta magát, és némi kábulatba zuhant, amikor feltépték az ajtót, felgyújtották a villanyt, és jöttek fürdetni a nem kijárókat a nővérkék.
Semmire sem vágytam úgy, mint egy kis alvásra, még azt sem bántam volna, ha valaki jól fejbe vág, és végre belezuhanhatok a csendbe.
Másnapra megtelt a kórterem. Két bűbájos, de teljesen süket hölgy, valamint egy vidéki nénike érkezett. Ő pontosan a szomszéd ágyba.

Vérnyomásom tombolt….Már kora hajnalban 190 volt.
Aztán a nap folyamán többet nem is mérték…
A vizitkor a Főnéninek elővezettem, hogy azt mondták, hogy nekik kellett volna leszólni az endokrinológiára /jellemző, hogy ilyen kacifántos nevű osztályhoz tartozik a betegségem… de végül is kinyögtem/
Na, kaptam én hideget, meleget.
- Mit gondol, hogy maga elüldögél évekig a baján, és majd én ugrálok itt magának!

Nagyon ideges lettem, és elmondtam, hogy halálközeli élményem még sohasem volt, problémám sem, így nem kezeltettem….De, mivel most van, hát szeretném, ha kezelnének.
Na, erre már nem is reagált. Ezután körbejárt, és mindenkihez volt egy-két keresetlen szava.
A bűnös gyógyszert megvonta, és mivel a régebben szedett másikat /túlműködésre –állítólag-  összesen két gyógyszer létezik/ sem bírtam, kijelentette, hogy fogalma sincs mi lesz velem…
Aki ettől nem nyugszik meg, az se teljesen normális. Éreztem a vérnyomásom és pulzusom kéz a kézben elszabadul… /és úgy láttam a többieknél is./

Eléggé temperamentumos menyecske vagyok, de az átvirrasztott éjszaka után már csak aludni vágytam. .. Így, nem küldtem el oda, ahová el kellett volna.

Sári néni újfent rázendített…. Rám nézett, és felismerni vélte bennem másik esküdt ellenségét, a szomszéd Boriskát.

Átkozódott, szitkozódott….
Odabotorkáltam az ablakhoz, kinyitottam…ami, amúgy is aktuális volt az elviselhetetlen fekália szag miatt, és megkérdeztem tőle:

- Nem fázik meg Sári néni? Betakarjam?
Elcsendesedett, és halkan súgta:

- Köszönöm, nem.

Vittem vizet a járni nem tudó betegtársnak, és végre aludtam egy kicsit.

A nap szépen haladt keletről nyugatra. A kórház élete a megszokott mederben fojt…..
Délután meglátogatott Azuram. Bár összeesés határán voltam, de ki kellett ülnünk a folyosóra a kórterem elviselhetetlen szaga miatt.
Este lett, és csak aludni vágytam, amikor megtörtént, amitől rettegtem. A szomszéd néni is pont olyan tüneteket kezdett produkálni, mint Sári néni. Állítólag a sebláztól….

- Józsi, Józsi, hol van egy WC? Vigyél mán oda, mert beszarok!!! – esedezett üvöltve.
 Ment ez vagy egy fél óráig… Később, mivel sürgős lehetett a dolog:

 - Azt mondod, Józsi, hogy még gondolkodol rajta?  Hát nem érted?! Beszarok, vigyél mán!!!! Minek hoztál magaddal?
Hajnali 4-ig ment a műsor, tarkítva Sári néni hosszú életének párbeszédes formájába öntött monológjával.
- Norbika, ne rohangáljál mán, gyönyörűségem! Megütöd magadat!!!
Végre, végre…. úgy 5 felé a szomszéd néninek sikerült!!!
- Beszartam! – rikoltotta megkönnyebbülten.
Utána már a nővérkék reggeli érkezéséig jól elvolt. Alaposan, tíz ujjal megnézte,  mi van a pelusban….A szag kibírhatatlan volt. Az üszkösödő láb, és az ürülék szaga keveredett….
A két süket néni viszont kipihenten ébredt.

Az egyik remekül olvasott szájról, a másik nem. Beszélgettek.
Közben Sári néni, aki kicsit elszunyókált, és éppen ébredezni kezdett:
- Halihó! Kávét kérek! – rikácsolta vidáman.

A nagyon süket néni megkérdezte:

- Mi történt? Mondjátok már mi történt?!
A másik válaszolt, és hosszasan megbeszélték.
4 napot voltam bent a kórházban, ebből egy éjjelt sikerült átaludni, akkor a nyugtalanok végre valami nyugtatót kaptak.
Lehet szidni az ápolónőket/férfiakat, de én mindegyiknek glóriát szavazok meg a fejükre, mert emberfeletti, amit csinálnak! Volt, hogy Sári nénit egymás után háromszor tették tisztába, mert mire sikerült volna becsomagolni, új matéria érkezett a tiszta pelusra. A többiekről nem is beszélve, akik szintén nem fukarkodtak a terem illatosításával.
…és a nővérek mindezt szó nélkül csinálták … sőt mosolyogni, tréfálkozni is tudtak!!!!!

Meg sem kell említenem, hogy kb. ugyanannyi vérnyomással jöttem ki, mint ahogy bementem….
Tudom, felmerültek bennetek még kérdések, megpróbálok rájuk válaszolni.

Tehát:
Tisztaság volt, a két WC-ből / kb.20 emberre/ egyet mindig lehetett használni, és az étel is ehető, éppen elegendő, az ágy kényelmes és szabályozható…

Valami mégis hiányzott… de az nagyon!!!!!

/2018.december/

Nem vulkánként kitörni vágyó exhibicionizmusom íratja velem ezeket a sorokat. Fel szeretném hívni azoknak a figyelmét, akiknél még nem késő, hogy milyen gyógyszer is ez.

Leírásom talán olykor vidám, de higgyétek el, a leszokást átélni nem az! /még elkezdeni sem!!!/
Aki vágyik a halálfélelmet megismerni,az ejtőernyőzzön, bungee jumping-oljon, raftingoljon, de ne szedjen Xanaxot, mert nem éri meg!!!!

.

Életemnek volt olyan szakasza, amikor szükségem volt némi nyugtatós támaszra….
Szívem, vérnyomásom kissé túldolgozta magát. Szegény Anyukám betegsége nem volt éppen könnyű…. és mintha összebeszéltek volna, Anyósom is abban az időben kezdett betegeskedni. Én meg az ápolónői szerepkörben találtam magam egykettőre. Fürdettem, pelenkáztam, meg amit ilyenkor kell.
Megkezdődtek a pánikrohamok nálam is. Aztán én is orvoshoz kerültem, aki szerint eddigi kis, könnyű nyugtatóm rászokás veszélyes, és felírta nekem a XANAX-ot, és a Rivotrilt… Megbarátkoztam velük. Mondjuk az utóbbi csak rohamok esetén volt segítőtárs, de a jó öreg XANAX  a mai napig megmaradt nekem. Kapcsolatunk olyan szoros lett, hogy mindenütt Xanax tablettákat találok, még a pénztárcám is tele vele…pénz helyett. Igaz, kis adagokban szedtem, de kellett, és hiányzott, ha elfeledtem véletlenül bevenni. Ami érdekes, mert pl. a vérnyomáscsökkentőt észre sem vettem…

Egy-két év eltelt, és aztán Azuram úgy döntött, hogy beteg lesz, és Ő nem aprózza el a dolgokat.
Xanaxommal továbbra is jól elvoltunk, de aztán egyszer…kétszer…háromszor… versírás közben egyszerűen nem jutottak eszembe a szavak. Tudtam a szó értelmét, de magát a szót még véletlenül sem.
A bevásárló lista is így hangzott, amikor Azuram ment vásárolni:
- Hozzál kenyeret, és hozzál…izé..tudod…olyan zöld, kell a levesbe…
Ezután kedves kis barkóba kezdődött közöttünk.
Bevallom, megijedtem, hogy Anyám Alzheimer- kórját öröklöm át.

Bejelentkeztem a pszichiátriára. Na, ez nem olyan beszélgetős, ez olyan receptfelírós. Mindjárt meg is ajándékoztak eggyel, amit kiváltás előtt megnéztem –szerencsémre- a neten, és örömmel láttam, hogy 10 oldal csak a mellékhatás, és nem is akármilyenek ezek. Benne volt pl. az ön-és közveszélyre való hajlamosítás, és sok olyan egyéb, amit nem szerettem volna tenni. Például, el sem tudtam képzelni, hogy mi az az önkéntelen izommozgás, amikor is egy orvos látogatásom során bejött egy hölgy, és időközönként izgalmas balett mozdulatokat tett a lábával, amit láthatóan nemigen akart, de muszáj volt neki. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez az a gyógyszer, amit nem fogok szedni. A kedves doktornő csak egy egészen picit sértődött meg, de nem volt komoly gond. Sőt miután elmondtam, hogy rövidtávú memóriám kezd elhagyni, átküldött a szomszéd szobába, ahol éppen egy pszichológus kollegája tartózkodott.
Megkezdődött a vizsgálat.
- Mondok önnek három szót, majd vissza fogom kérdezni! Kérem, figyeljen!

Csupa fül, és megjegyezni akarás voltam, de a három „roppant bonyolult” szóból, csak a citrom jutott eszembe.
Szemembe kiült a kétségbeesés….
- Tényleg hülye vagyok!

A Doktor elmosolyodott, és mintha kitalálta volna a gondolatomat, szinte magában mormolta:

- Határérték!

- Kérem, válaszoljon, milyen nap van ma?

Megtettem, sőt az évet, és hónapot is tudtam, no meg azt is, hogy tényleg ennyire buggyantnak lát más is.

Ezek után egy órát kellett rajzolnom. Nagymutatóval, kismutatóval, órák bejelölésével.

- Kezd bonyolódni a dolog! – gondoltam, és elfordultam vigyorogni. Nem tudtam hírtelen, sírjak vagy nevessek.

A doktor egy jegyzettömb lapjára írt valamit. Kitépte, összehajtogatta, és ledobta a földre.

- Vegye fel, kérem, és olvassa el, majd kövesse az utasítást!

Lehajoltam, ügyesen széthajtogattam, és elolvastam:

„Vegye fel, majd adja vissza!”

- Hűha! Ebből mire lehet következtetni, vajon?…- de megtettem.

Hosszas gépeléssel, papíralapú megállapítást nyert, hogy nem vagyok Alzheimer kóros.

Hogy erre hogyan jött rá, nem tudom… mert szegény Édesanyám még az utolsó napjaiban is meg tudta volna tenni az itt felsoroltak zömét.
Bűnösként a Xanax lett megjelölve, és ekkor határoztam el, hogy LESZOKOM!

Gondoltam, a cigarettáról  30 éve olyan könnyen leszoktam, hát mi az nekem?!

Az eleje még csak ment. Amikor elérkeztem a szedett adag lefelezéséhez, már kissé kezdtem pocsékul érezni maga. Pár napja napi kétszeri 0.125 mg-om egyikét gondoltam elhagyni, amikor is estére éreztem, hogy a látásom homályos, a gondolataim is, és abból is csak csupa negatív jutott eszembe.
Megmérve vérnyomásomat, először azt hittem, hogy bedöglött a készülék. 224/126/130-at mutatott a kijelző.

Kaptam Azuram után, és vele is megmértettem. Mondanom sem kell, hogy neki teljesen normál értéket mért az a fránya masina.
Bambább voltam annál, hogy megijedjek. Na, de az sem jutott eszembe, hogy ilyenkor mit kell csinálni.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és előkaptam a gyógyszereket. Bevettem, és elkezdtem puzzlézni…már csak, hogy valamivel lekössem magam. Elgondolkodtunk, hogy orvost kéne tán hívni, de a múltkori eset óta bizony a hátamat előbb kívánom látni, mint azt a drága idegen nemzetiségű dokit, aki hivatott az éjszakai ügyeletek zömét ellátni.
Gondoltam, ha padlót fogok, csak kijönnek a mentők.
Kb. 170-es értékkel feküdtem le. Pici szívem is kicsit jobban dobogott a kelleténél, de tudtam, többet nem tehetek magamért.

Békésen elaludtam.
Reggel csatakosan, kábán és rém magas vérnyomással, magas pulzussal ébredtem. Gyógyszert bevetem, és – lesz, ami lesz- elmentem sétálni a kutyámmal.
Napközben példás magaviseletű vérnyomással végeztem teendőimet.  Kicsit kótyagos voltam, de sebaj…No, de eljött megint az este. /Kezdek nagyon félni tőle/
Én a fotelba le, a vérnyomás fel.
Eljátszottam a tegnapit, de puzzle helyett elmentem TV-t nézni a hálóba. Gondoltam keresek valami romantikus filmet, és szépen megnyugszom.
Végigpörgetve a több száz adót még idegesebb lettem, mert hol emberi alkatrészek, hol gyilkosok, erőszaktevők jelentek meg. Romantika semmi. Kedvenc főzős műsoraimban is dög unalom… Egyszer csak örömmel fedeztem fel a Paula§Paulina c. mexikói sorozat egyik részét. Ez pont jó lesz, gondoltam.

Éppen a kisfiú szökésénél tartunk, akit egy szegény, de jólelkű asszony magához vett.
Chabela volt a neve az ártatlannak. Élettársával elnevezték az amnéziában szenvedő gyereket Brumétének/ vagy Grumétének..a fene se tudja/
Ezután, ami következett, azt az ellenségemnek sem kívánom:

- Bruméte!!!!
- Chabéla nagymama!

- Bruméte!!!

- Chabela nagymama!

- Bruméte!!!!!

- Chabéla nagymama!!!!

…és így tovább hosszan- hosszan.

Éreztem, hogy nem úszom meg gutaütés nélkül, ha itt maradok, így átkapcsoltam egy másik csatornára ahol éppen dr. Csont trancsírozott valakit. Pillanatok alatt elaludtam.
Hajnal… csatak… fáradtság… nagyon magas vérnyomás, és valljuk be: félelem. Már nem csak este féltem, hanem reggel, délben, este.
Reggel fél hétkor sms-t küldtem a házi orvosunknak, aki azonnal felhívott. /!/ Ellátott tanáccsal mit vegyek be, mit tegyek. Most nem félek. Vérnyomásom jelenleg 130/75/72

De meddig????????
Rettenetes!! Ne próbáljátok ki!

Tél van. Olyan, nagyon igazán tél. Oly annyira, hogy már én is unom. Én a télimádó!

Szürke szmogban ül a város, vagy a városban ül a szmog…Ahogy akarjátok!
Asztmám kitart mellettem, együtt megyünk ki , jövünk be, harsogunk a lépcsőn föl és a lépcsőn le.

Pedig nem volt olyan unalmas ez az időszak.

Szép volt a Karácsony….Még új halat is vettem a tiszteletére az akváriumba. Egy oltári nagy algaevő harcsát. Már az üzletben is megmutatta, hogy nem akármilyen hal ő.  Miután az eladó kihalászta, fején levő szarvacskákkal jó alaposan beleakaszkodott az anyagba. Uszonyait szétfeszítette, és jelezte, hogy esze ágában sincsen innen elmenni. A vége a játéknak az lett, hogy körbe kellett a hálót vágni ollóval, és így, hálódarabostól, hoztam el a kb. 15 cm-es rémet.

A délutánt hanyatt töltötte, kerek száját belepte a homok. Azuram meg is jegyezte:

- Életrevalóbb nem volt?

Engem meg bosszantott, hogy ennyi pénzt kiadtam egy dögért.

De, lássatok csodát….estére kelve feltámadt, lázasan cikázott ide meg oda, közben átpakolta az akvárium berendezését. Azóta is megtartotta ezt a jó szokását, meg hogy hanyatt alszik. Szinte hallani lehet, ahogy horkol.

Na, és megérkezett Mirike. Anyucipiciédeskisbabája…vagyis egy kiskutya. Malacka halála után hetekig nem éreztem késztetést, hogy lemenjek az utcára. Közben kint hullt, egyre hullt a hó… Hófehér ruhába öltözött a táj, és az én szívem megdobbant.
Rájöttem, hogy engem a harmadik emeltről csak egy kutya tud levinni. Gyorsan családi konferenciát tartottam Azurammal, na meg Bercivel, az öreg labradorral. Ez utóbbi nemigen válaszolt a feltett kérdésekre. Így a hallgatás beleegyezést jelent alapon elkezdtem keresni kutyát a neten.

Volt ott kicsi, nagy, ronda meg még rondább, meg szép, meg még szebb….. Aztán megláttam a 8 hónapos Mirát.

Érzetem, hogy Ő kell! Végtelen kedvességével még a konok Bercit is meglágyította egy hét alatt.
Igaz, mostanság eléggé karikásak a szemei a kialvatlanságtól, mert az eddig 24 órás szundikálása, hála Mirának, 10-re csökkent.

Kialakultak a berögződéseink. Mindenhová együtt járunk…még oda is.
A hó elolvadt, ám a szmog az ül...tekereg, kavarog, de mindenesetre marad. Megette a színeket, és helyettük szürkére festett mindent.

Újból érzem, hogy kezd elegem lenni.

Persze, az influenza segített kirobbanni többször is ebből az unalomból. Ami vírus ebben az országban megtalálható, azt én és a család mind megkaptuk. Az unokákat is ritkásan látom, mert hol ők betegek, hol mi…

Most éppen, valami csoda folytán semmi bajunk.

Olvasgatom a Facebookot, és meglátok egy ígéretes címet. „Egy csókért fél áron az állatkertbe”.
Fél áron lehet Valentin napon az Állatkertbe bejutni, csak meg kell csókolni egymást, bizonyítandó, hogy a pár összetartozik. Gondoltam erre tán még mi is képesek vagyunk, és legalább egyszer megünnepeljük Valentint.

Mi, ugyanis, még eddig nem ünnepeltük a Valentin napot, már csak azért sem, mert egyikünket sem hívják így.

Azuram éppen beletemetkezett a számítógépébe, amikor elővezettem a kérdést:

- Menjünk csókolózni az Állatkertbe?

A hatás leírhatatlan volt….

Asszem, az idén sem ünnepelünk, de legalább megpróbáltam.