dvihallyne45 blogja

Novella
dvihallyne45•  2012. november 18. 15:41

Valóság vagy álom? /Befejező rész /

     A Kárpátok festőien szép vonulatait elhagyva folytattam utamat a  Délvidéken.

 

Itt szintén nagyon várták a kettős állampolgárságot, ennek érdekében aláírásokat gyűjtöttek a Vajdaságban és elküldték a magyar kormánynak, sajnos eredmény nélkül.

     A népszavazás után egyre több inzultus érte az itt élő fiatalokat. Az utcákon sétálva találkoztam egy csoport vidám, felszabadultan nevetgélő fiúval.

-  Mit szólnak hozzá, hogy újra Magyarország ez a terület ?

-  Nagyon boldogok vagyunk, szavakkal nem is lehet kifejezni !

-  Érték támadások Önöket is ?

- Szerencsére nem, de vannak barátaink, akiket nagyon megvertek, mert magyarul mertek beszélgetni. Most már mi adnánk vissza azt a sok gonoszságot, amit kaptunk. Elég „ büntetés ” nekik az, hogy most mi vagyunk itthon és ők a  „megtűrt ” idegenek. Legalább tudják meg, hogy milyen érzés ez  !

     Elbúcsúztam a társaságtól és mentem a szállodába kicsit pihenni, mielőtt a tenger felé venném utamat. Nagyon vártam, hogy végre megpillanthassam és fürödhessek az azúrkék színével elkápráztató tengerben-

     Villám cikázott át az égbolton, melyet hatalmas mennydörgés követett.

     Felriadtam és hirtelen nem tudtam mi történt velem.

     Vajon igaz volt –e mindez, vagy csak egy szép álom, amely megvalósulásra vár ?

  Hiszen : „ Az élet gyakran egy álom és egy álom néha maga az élet ! ”

dvihallyne45•  2012. november 18. 15:31

Valóság vagy álom? 3. rész

     Lenyűgöző hegyek, oldalaikon a vad fenyvesekkel: ez már Erdély. Nem győzőm befogadni azt a sok szépséget, ami itt elém tárul.

     A csodálatos fekvésű Tusnádfürdőre siettem a rokonaimhoz. Házuk a vadvizű Olt partján áll. Nagyon várták a magyar igazolványt és reménykedtek, hogy megkapják a kettős állampolgárságot. Csalódás volt számukra is – mint oly sok magyar testvérünknek – a 2004. december 5 - i népszavazás eredménye. Nem lett volna olyan fájó az elutasítás, ha arra a mostani változásra számíthattak volna.

     Egymás nyakába borulva sírtunk. A sok – sok keserűség és hirtelen ránk tört öröm könnyei csorogtak végig arcunkon. Percekig szólni sem tudtunk a meghatottságtól.

-          Végre magkaptátok, amire oly régóta vágytatok ! Most már érzitek, hogy hozzánk tartoztok ?

-          Erdély csodás, gazdag ország. Mindenkinek kellett, csak mi nem kellettünk senkinek. Hetven év is eltelt mire egyáltalán eszébe jutottunk valakinek, hogy mi is magyarok vagyunk.

-          Most mire gondolsz ?

-          Antall József miniszterelnök úr volt az első, aki nem csak a 10 millió anyaországit emlegette.

-          Erre is ennyire emlékeztek ?

-          Ez fontos volt, mert ezután eszébe jutottunk egyik- másik kormánynak. Főleg Orbán Viktor úr igyekezett tenni értünk !

-          Milyen érzés, hogy most már nemcsak otthonotok, de újra hazátok is van ?

-          Sohasem tagadtuk meg a magyarságunkat, csak a politikusok felejtkeztek meg rólunk. Még viccek is születtek: Mi a különbség a román miniszterelnök és Gyurcsány között ? Az elsőnek kell Erdély, a másodiknak nem !

     Elgondolkozva ültünk le az Olt partjára, csendben néztünk szét a magas hegyeken, amelyek féltőn, óvva ölelik körül ezt a kis városkát. Hallgattuk a gyorsan rohanó folyó vad zúgását !

     Izgatottan készültem a másnapi túrára. Aki nem járt még erre, el sem tudja képzelni milyen fenséges a természet. A Gyilkos tó felejthetetlen látvány, ahogy a vízből nyújtózkodnak a többszáz éves fenyők csonkjai.

     Gyalog mentünk végig a Békás szoroson. A legmagasabb szikla csúcsán kereszt áll, nem rég még ötágú vörös csillag csúfította el az ormot. A sziklaszirtek között csak egy gyors sodrású pataknak és egy keskeny útnak van helye. Távolba nézve úgy tűnik, mintha a sziklás összeérnének elállva az emberek útját. Felháborodva, hogy megzavarták a gigantikus világukat, nyugalmukat, a civilizációval kárt okozva a gyönyörű természetben.

     Egy pici harangvirág keltette fel az érdeklődésemet.

 

                   Sziklák magasában                Na és az emberek

                   Van egy pici virág                 Azok is csodásak !

                   Lila harangjára                       Vendégszeretetükkel

                   Rábámul a világ.                    Téged babonáznak.

 

                   Termőföld nélkül is                Szeretik ők nagyon

                   Kapaszkodik nagyon,             E csodás világot,

                   Ott marad, a szélben               Nem hagynák ott

                   Hajladozik bizony.                  Bárki is vitáz ott.

 

                                         Hasonlítnak ők

                                         Az előbbi virágra,

                                         Az ő gyökerük is

                                         Kapaszkodik a tájba.

 

     Így voltak kénytelenek a hazátlan magyarok otthont találni, és az ottani viszonyokhoz alkalmazkodni. Sokszor riogattak minket, hogy majd elözönlik az országot, pedig csak lelkileg szerettek volna hozzánk tartozni.

     Gyergyószentmiklóson mentem ismerőseimhez, akiknél régebben már eltöltöttem pár éjszakát. A viszontlátás öröme itt is könnyeket csalt szemünkbe. Már idősebbek és nagyon várták, hogy útlevelet kapjanak. Szerettek volna Magyarországra látogatni, de nem engedhették meg maguknak. Szomorúan meséltek életükről.

-          Most már ellátogattok „ haza ” ?

-          Nagyon boldogok vagyunk, de nekünk már későn jött ez a változás.

-          Sok olyan ismerősötök van, akik szintén így érzik ?

-          Vagyunk jó páran, és sokan meghaltak már hiába várva erre a „ csodára ” . Nekik csak az maradt, hogy magyar földben nyugodhatnak ezután.

     A nagy örömbe üröm is vegyült. Igyekeztem más témára áttérni és megbeszélni a következő napok programját. Náluk szálltam meg és onnét indulta tovább Erdély titkait keresve, csodálva.

     Boldogan álltam meg a világ legnagyobb székelykapujánál, amely a Szent Anna tóhoz vezető úton van, ez a tó egy tengerszem.

     Hiedelmek szerint : „ Aki megfürdik benne, a bűneit elengedik és abban az évben nem hal meg ” . Körben hegyek övezik a már jól ismert kedves, óriás fenyőkkel. Ikertestvére a Mohos láp is sok érdekességgel gyarapította tudásomat.

     Parajdon lementem a sóbányába, hogy a mélység kincseiben is gyönyörködjek. Sok ember kezelteti  magát, az egész pici gyerektől az idősig.

     A Medve tó fürdésre csábított. Sós vize csillogott a bőrömön, míg a nap sugarai fel nem szárították és csak a só fehérlett rajtam. Lezuhanyoztam és szétnéztem Szovátán, ebben a szép fürdővárosban. Ez a terület régóta „ magyar ”. Sok üzletember fektette itt be a pénzét, ők már  megkezdték a visszafoglalást !

     Kolozsváron újra piros – fehér – zöld a lobogó ! Legutóbb ugyanis kék – sárga – piros zászlók lengtek mindenfelé a városban, sőt még a kukák is ilyen színekben „ tündököltek ” .

     Felkerestem Mátyás királyunk szülőházát.

     Megálltam a híres Mátyás szobornál. Végre eltűntek a teret elcsúfító gödrök, amikben a románok „ eredetüket ”keresték. Zavartalanul adhatja át magát az ember érzelmeinek, a szobor csodálatának.

     Marosvásárhelyen áthaladva a két Bolyai ( Farkas és János ) jutott eszembe, akiknek a matematika tudománya oly sokat köszönhet. A Teleki –téka, melyben régi könyveink sorakoznak. Ezek is veszélyben voltak, mert egy alkalommal a románok fel akarták gyújtani a felbecsülhetetlen értékű ritkaságokat.

     Érdekes volt látni az erődtemplomokat, amelyek valaha a lakosságot védték a támadások ellen. A falakkal körülvett, kamrákkal ellátott „ erődbe ” vonultak az emberek, ha ellenség támadt a falura.

     Az erdélyi kastélyok és várak is mind a magyarok történetét, dicsőségét őrzik.

( Vajdahunyad vára, Déva, Lázár kastély, Arad stb … )

dvihallyne45•  2012. november 18. 08:26

Valóság vagy álom? 2.rész

     Zarándok utam során eljutottam az Északkeleti – Kárpátokhoz, amely nemrégen még Ukrajna volt. Kíváncsian bandukoltam Ungvár utcáin, nézegettem az örömteli arcokat. A magyar trikolór itt is táncolt a szélben, mintha csak érezné, hogy most milyen fontos szerepet tölt be.

     Az Ung folyó hídján állva gyönyörködtem a várban, mely megint magyar. Egy fiatal pár mellém szegődött, akikkel szóba elegyedtem.

-          Mit jelent, hogy ez a terület újra magyar ?

-          Mi itt születtünk, az akkori Szovjetunióban, de szüleink nem engedték soha elfelejteni, hogy igazán hova tartozunk.

-          Vannak ukrán barátaik ?

-          Igen és nagyon jó velük a kapcsolatunk.

-          Ők mit szólnak az eseményekhez ?

-          Nem mindenki örül ennek, most ők érzik úgy, hogy hazátlanok lettek. Aki ismeri a történelmet az igazságosnak tartja ezt a lépést.

-          Itt maradnak vagy áttelepülnek az új határ másik oldalára ?

-          Sokan itt akarnak élni velünk, de van aki inkább ukrán területre menne.

     A beszélgetés után elgondolkodtam ezen a furcsa fordulaton. Az igazságérzetem nehéz helyzet elé állított. Kinek is van ehhez a földhöz joga ?

     A Csermek hegyen áll Munkács vára, s gyönyörködve benne ismét a történelem jutott eszembe.

Itt harcolt Zrínyi Ilona három éven át a császári csapatokkal. Emléktáblája alatt ez áll:

                                     Házát s hazáját

                                     Erős lélekkel védte

                                     E gyönge női kar.

                                     Mondj egy imát

                                     E romokon

                                     Ruszin, horvát, magyar !

Itt töltötte gyermekéveit és később is fontos szerepet játszott II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk életében. A magyar Szent Koronát három hónapig rejtegették itt Napóleon elől. Kié is jogosan e föld ?

     A Kárpátok csodálatosak ! Előttünk magasodnak, köztük a kis szurdokvölgyek, ahol sebesfolyású patakok zúgnak. A felhők beburkolják a havasok csúcsait, és egy – egy foszlányuk gomolyog az alacsonyabban fekvő helyeken. A hegyoldalak  „borotváltak ” , nehéz munkával lekaszálták az üde, friss füvet szénának.

     Megérkeztem a Vereckei – hágóra. Innen tekintett szét Árpád fejedelmünk, amikor a besenyőktől űzve új hazát keresett. Egy ideig még kalandoztak, de végül is a Kárpát medence lett az otthonuk. Itt emelkedik egy emlékmű, amely már teljesen kész. Utolsó látogatásomkor még csak a torzója állt.

     A hétágú virág – forma az ősi vallásokból vett életfa motívum, a hét ág egyben a hét magyar törzset, az alsó kő pedig a vérszerződés kelyhét is jelképezi.

     Szent ereklyeként őrzöm azt a kis földet és kavicsot, amiket első ittlétemkor vittem haza.

     Végigmentem a Vereckei – szoroson. A Latorca partján sétálva néztem a folyó sziklákon való vad rohanását, s hallgattam dübörgését.

      A Fekete – Tisza völgyét követve jutottam el Rahóig. Itt folyik bele a Fehér – Tisza, aztán Tisza néven kanyarogva igyekszik tovább, hogy hosszú utat megtéve végül a Dunával egyesülve igyekezzenek a tenger felé.

     Ellátogattam Szolyvára is, ahol 1944 – ben szovjet büntetőtábor ált. 40 ezer magyart „ tereltek ” ide, 20 ezren itt lelték halálukat. Megrendülve álltam a fekete márványtáblák előtt, melyeken hosszú sorokban voltak bevésve az itt meghalt szegény testvéreink nevei. Legnagyobb bűnük, hogy magyarnak születtek.

                                        

                                        Szegények ők negyvenezren

                                        Meneteltek keservesen.

 

                                        Mentek ők a fagyba, hóba,

                                        Hogy eljussanak a pokolba.

 

                                        Nem tudták, hogy mi vár rájuk,

                                        Fagyhalál – e vagy járványok.

 

                                        Éltek ők, mint az állatok,

                                        S őrzőik a vadállatok.

 

     A Kárpátaljai várak elhagyottan állják az idő ostromát. Jórészükön már elvégezte a pusztítást. ( Huszt, Nyalábvár, Ugocsa vára stb … )  A magyar történelem vérzivataros évszázadait idézik ezek a romok.

    

                                        

dvihallyne45•  2012. november 17. 20:09

Valóság vagy álom? 1.rész

                                                                             E l s ő    r é s z

     Istennek hála !  Megtörtént a csoda, amiben titkon reménykedtünk, de elhinni soha nem mertük. Rájöttek a  „hatalmasok ” , milyen szörnyű bűnt követtek el a magyarok ellen.

     Eszembe jutott Delcassé francia külügyminiszter, aki 1921 – ben a következőket mondta :

„ Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha késsel a torkán aláírt egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás. ”

     Hosszú ideig nem volt téma hazánkban trianon, még emlékezni sem lehetett.

     Most végre megszűnt az átkos békekötés által létrejött lehetetlen helyzet, visszacsatolták elvett területeinket

     Körútra indultam, hogy végigjárjam az örömmámorban úszó magyarok lakta országrészeket.

     Először a Felvidéket kerestem fel. Több okom is volt rá, hiszen ott születtem, még most is rokonaim élnek ezeken a részeken. A Dunát átívelő hídon sokszor megtettem ezt az utat. Mindig fájt a szívem, hogy egy másik országban járok, holott ugyanabban a városban vagyok. Kettészelték Komáromot, mint annyi más települést. Nem törődtek az ott lakókkal, az ember nem számított semmit.

     Az utcákon végig magyar zászlókat lobogtatott a szél. Örömtől és meghatottságtól csillogó szemű emberek ölelgették egymást, ráztak kezet. Egy idősebb hölgyet állítottam meg, hogy beszélgessünk.

-          Gondolta volna, hogy ez megtörténhet valaha ?

-          Csak reméltem, de nem hittem, hogy ezt megélhetem !  Ez életem legszebb napja !

-          Vannak a Duna túloldalán rokonai ?

-          Igen sokan, akiket a lakosságcsere során deportáltak.

-          El lehet felejteni az átélt szenvedéseket ?

-          Nem is szabad ! Mindig emlékezni kell, hogy ne engedjük megtörténni a hasonló szörnyűségeket.

     Végigjártam a város oly jól ismert utcáit, megálltam Jókai Mór  és  Lehár Ferenc szobránál.

          A Klapka Györgyről elnevezett téren fejet hajtottam szobra előtt, tisztelettel adóztam annak az embernek, aki oly sokáig védte a híres komáromi várat.

Az erődítmény nagyobb része eddig szlovák területen volt. Most újra az egész a miénk ! Régóta együttműködött a két városrész, hogy a világörökség kincsévé válhasson ez az építményrendszer.

          Gondolataimba mélyedve sétálgattam azon az utcán ahol valaha laktunk, amíg azt nem mondták „ kívül ” tágasabb. Így kerültünk a Duna jobb partjára.

     Folytattam utamat falvakon, városokon keresztül, amelyek ugyancsak ünnepeltek.

     Megcsodáltam a Magas Tátra lenyűgöző vonulatait, az „ égig ” nyúló fenyőket. Fájdalmas látvány volt Tátralomnicnál a csupasz hegyoldal. A vihar letarolta, aztán tűz pusztította, a híradásokat hallva fájt érte a szívünk.

     Megálltam Besztercebányán, Kassán, boldogító érzés töltött el, hogy íme újra a miénk !

Végre hazai „ földben ” nyugodhat II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk és édesanyja Zrínyi Ilona.

     A kastélyokra, várakra gondolva, amelyeket már láttam, vagy mentem el mellettük ( Betlér, Pozsony, Bajmócz, Krasznahorka stb… ) öröm járta át a szívemet. Most már nem más nép dicsekedhet a mi őseink által épített gyönyörű értékekkel. A történelem szele lengi át az egész felvidéket és mindenütt a magyarok dicsőítését vélem hallani, még a bércek is ezt visszhangozzák.

     Mindenképpen meg kellett állnom Nagyszelmencen és Kisszelmencen, e magyarok lakta falvakban, amelynek egyik fele szlovák, másik fele ukrán volt hatvanegy évig. Szögesdrót választotta el a rokonokat, barátokat egymástól. Nem kell többé útlevél, vízum, akkor mehetnek egymáshoz, amikor csak akarnak !

dvihallyne45•  2012. október 29. 21:36

A várva várt

     Megszólalt a telefon a fiatalember irodájában. Bemutatkozás után csak hallgatta mit mondanak a vonal túlsó oldaláról. Arca sokféle érzésről árulkodott, de halvány mosolya azt jelezte, hogy valami jót közöltek vele.

     Sietve szabadságot kért és rohant haza felesége meglepődve fogadta, hogy már meg is jött? Csodálatos hírrel érkezett, egy gyermeket kell meglátogatniuk a csecsemőotthonban, aki örökbe adható. Nagy öröm és egy kis szorongás is eltöltötte őket.

     - Mi lesz, ha nem lesznek szimpatikusak a gyermeknek? Tudták jól akkor ők nem kaphatják meg, mert a gyámügy a kicsi érdekeit tartja szem előtt.

     - Na és fordítva? Semmit nem választ az ember, ha nem tetszik!

Ez a döntés egy életre szól nincs olyan, hogy „Add vissza a babaruhámat!”


     - Meddig kell menni a picihez, mire hazavihetik?Számtalan kérdés, kétely, amire egyelőre nincs válasz.
     Azonnal autóba ültek és már indultak is, hogy meglátogassák a három éves kisfiút, akit tán nekik szemelt ki a sors.
     A csecsemőotthonban csend fogadta őket, amin kissé meglepődtek. Úgy gondolták gyermekek zsivaját fogják hallani. Kiderült a kicsik még alszanak, várni kell a csodás (?) pillanatra. Abban csak reménykedhettek, hogy valóban az lesz. Az igazgatónő hívta őket, hogy menjenek, mert a gyerekek már ébredeznek. Kívülről nézhettek be a terembe ahol éppen a nekik szánt picit öltöztették.
     Aki még nem élt át ilyen élményt, az el sem tudja képzelni, milyen csodás érzés töltötte el a lelendő szülők szívét. Úgy érezték, mintha nagyon régóta ismernék ezt a babát. Azt is mondhatnánk mindig is az övék volt, talán már három év óta.
     A kicsi még ásítozott, de már mosolygott. Gyönyörű, nagy, kék szemekkel vizsgálgatta a párt. Az igazgatónő elmondta a csöppségnek:     - Itt van az anyukád és apukád!Nem tudni mire gondolt a kicsi miközben arcáról sugárzott a boldogságtól. Sétálni indulhatott az újdonsült kis család. Egy- egy pici kéz fogta meg az örömtől sugárzó nő és mosolygó férfi kezét.
     Sajnos séta után búcsút kellett mondani egymásnak. A gyermek még az otthonban maradt, a házaspár hazament. Egymás szavába vágva elevenítették fel a nap eseményeit. Aludni is alig tudtak, mert nagyon várták a következő napot, hogy újra láthassák a kisfiút.
     Csodák – csodájára az igazgatónő közölte a harmadik napon: Hazavihetik a kicsit. Elmesélte ez nagyon ritka dolog. A szimpátia nem szokott ilyen gyorsan létrejönni a gyermek és az örökbefogadó szülők között.
     Az öröm teljes volt! Annál is inkább, mert mindez decemberben, karácsony előtt pár nappal történt. Úgy érezték a Jóisten ajándéka, a meg nem született gyermekük helyett.
     Olyan boldog, békés karácsonya nem volt még sem a picinek, sem az őt szerető új szülőknek. Még az „angyalkák" is mosolyogtak, ennyi szeretet és csodás boldogság láttán!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom