Valóság vagy álom? 1.rész

                                                                             E l s ő    r é s z

     Istennek hála !  Megtörtént a csoda, amiben titkon reménykedtünk, de elhinni soha nem mertük. Rájöttek a  „hatalmasok ” , milyen szörnyű bűnt követtek el a magyarok ellen.

     Eszembe jutott Delcassé francia külügyminiszter, aki 1921 – ben a következőket mondta :

„ Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha késsel a torkán aláírt egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás. ”

     Hosszú ideig nem volt téma hazánkban trianon, még emlékezni sem lehetett.

     Most végre megszűnt az átkos békekötés által létrejött lehetetlen helyzet, visszacsatolták elvett területeinket

     Körútra indultam, hogy végigjárjam az örömmámorban úszó magyarok lakta országrészeket.

     Először a Felvidéket kerestem fel. Több okom is volt rá, hiszen ott születtem, még most is rokonaim élnek ezeken a részeken. A Dunát átívelő hídon sokszor megtettem ezt az utat. Mindig fájt a szívem, hogy egy másik országban járok, holott ugyanabban a városban vagyok. Kettészelték Komáromot, mint annyi más települést. Nem törődtek az ott lakókkal, az ember nem számított semmit.

     Az utcákon végig magyar zászlókat lobogtatott a szél. Örömtől és meghatottságtól csillogó szemű emberek ölelgették egymást, ráztak kezet. Egy idősebb hölgyet állítottam meg, hogy beszélgessünk.

-          Gondolta volna, hogy ez megtörténhet valaha ?

-          Csak reméltem, de nem hittem, hogy ezt megélhetem !  Ez életem legszebb napja !

-          Vannak a Duna túloldalán rokonai ?

-          Igen sokan, akiket a lakosságcsere során deportáltak.

-          El lehet felejteni az átélt szenvedéseket ?

-          Nem is szabad ! Mindig emlékezni kell, hogy ne engedjük megtörténni a hasonló szörnyűségeket.

     Végigjártam a város oly jól ismert utcáit, megálltam Jókai Mór  és  Lehár Ferenc szobránál.

          A Klapka Györgyről elnevezett téren fejet hajtottam szobra előtt, tisztelettel adóztam annak az embernek, aki oly sokáig védte a híres komáromi várat.

Az erődítmény nagyobb része eddig szlovák területen volt. Most újra az egész a miénk ! Régóta együttműködött a két városrész, hogy a világörökség kincsévé válhasson ez az építményrendszer.

          Gondolataimba mélyedve sétálgattam azon az utcán ahol valaha laktunk, amíg azt nem mondták „ kívül ” tágasabb. Így kerültünk a Duna jobb partjára.

     Folytattam utamat falvakon, városokon keresztül, amelyek ugyancsak ünnepeltek.

     Megcsodáltam a Magas Tátra lenyűgöző vonulatait, az „ égig ” nyúló fenyőket. Fájdalmas látvány volt Tátralomnicnál a csupasz hegyoldal. A vihar letarolta, aztán tűz pusztította, a híradásokat hallva fájt érte a szívünk.

     Megálltam Besztercebányán, Kassán, boldogító érzés töltött el, hogy íme újra a miénk !

Végre hazai „ földben ” nyugodhat II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk és édesanyja Zrínyi Ilona.

     A kastélyokra, várakra gondolva, amelyeket már láttam, vagy mentem el mellettük ( Betlér, Pozsony, Bajmócz, Krasznahorka stb… ) öröm járta át a szívemet. Most már nem más nép dicsekedhet a mi őseink által épített gyönyörű értékekkel. A történelem szele lengi át az egész felvidéket és mindenütt a magyarok dicsőítését vélem hallani, még a bércek is ezt visszhangozzák.

     Mindenképpen meg kellett állnom Nagyszelmencen és Kisszelmencen, e magyarok lakta falvakban, amelynek egyik fele szlovák, másik fele ukrán volt hatvanegy évig. Szögesdrót választotta el a rokonokat, barátokat egymástól. Nem kell többé útlevél, vízum, akkor mehetnek egymáshoz, amikor csak akarnak !