Pflugerfefi blogja

Már csak egy könnyed költemény

mire a lelkem esetlen vágyik,

melyben ott csillog végre a remény,

libikóka billen s ide -oda játszik,

már csak egy ódon versszelet,

gyötrő érzeteket savként oldja,

s ha hiànyzik róla a fenti ékezet,

nem marad lelkemben a foltja,

már csak egy-kèt karcos tollvonás,

hulló madártollat idéző lebegés,

élményeket zsebrevágó fennhèjazàs,

mosolyt kiemelő keresgetés,

màr csak szèp szonettekben

súgnám szavaim, talán idétlenül,

s tovàbb keresném a vègtelenben,

ahogy a szomor' ellehetetlenül,

már csak a fény mit megragadnék,

ha puhán felèm csapnànak szárnyai,

tisztán , égve soraimban maradnék,

nem keresnének a mindenség vágyai.

Harsogó èrzelmek nem kapnak helyet,

csak a csend muzsikàl,

a mozgás harcol, kérdez a lendület,

nèmasàg harmónizàl,

a szél nem törődik mindezekkel,

fújja a magàèt,

a lét mindíg önmagáért vezekel,

a túlèlés aranyáért,

laposra taposott utakon vesztegel

a foltozott gondolat,

fent a felhőkön az égen tetszeleg

mely irányít sorsokat,

arànytalan a hangsúlyos eredet,

téveszme kihűlt falakon,

megfoghatnàm simógató kezedet,

az értelmet kereső szavakon,

lágyra váltott a kesergő vadhajtàs,

űzött  morcra hajasít,

nem várhatod, hogy mondja pajtàs,

az èlet nem téged vadít,

tovább hajszol a lét ismert veszélye,

hisz tudod falánk ragadozó,

rádborul a most idegölő szeszélye,

s ez lesz az új ismeretlen való.

Emberi hangon visít a lèt,

szeretet csöndben mesèl,

a vàgy otthagyja mindenèt,

hullik majd újra a levél,

lopott percek kelnek útra,

miért e hàborgó dalárda,

a szomjazó érjen a kútra,

 s a fázó leljen kabátra,

emberi hang öröm sóhaj,

túlélő mentő állomàs,

ökölbe szorított vègső óhaj,

élhető lesz a változás,

léleknek kell a bíztatás,

mégha borong a hangulat,

nem lesz így kínvallatàs

az èlet, csak édes bódulat,

leszünk így mèg boldogok,

ha sötétet fest is az èjszaka,

versbe írom amit gondolok

tán ránk tör az öröm èvszaka.

Látnod kell ember,

Még láthatod ahogy az értèk
semmivé válik, és a víz lesz az úr,
hisz az ember, már règ nem mértèk,
rákos beteg a bolygó, nem lehet natúr,


agonizàl a föld, ember hozta létre,
műanyagba fullad az élhetés,
s ki tehetne , elnéz másfele, félre,
 vajh reátalál  a végre ébredés,


a jóslatok nem mutatnak utat,
Marson, Holdon jár a gondolat,
mit a gyarló ember ész nélkül kutat,
pedig tudja ,  a lèt visszafelé tolat,


a szó , hogy ember értelmet nyerhetne,
ha  a gondolat  új irányba mutatna,
összekötve a valósaggal, lehetne
álmodni,a végtelent végig kutatva,


halódó kórság a szó , hogy ember,
tűz járta vérbő, bár szűntelen,
hullámot így is vet a tenger,
lehet ezután lesz a lét űrtelen.