Pflugerfefi blogja

A múlás ködèn át fèny dereng,

a valóság nyeregbe pattan,

mint dervis az álom kereng,

s az èlet foltokban bekattan,

mérlegen billeg a súlytalan,

hasra hízik a  ló ha hàtas,

a tobzódàs már aránytalan,

a korongon a köcsög mázas,

a bàrgyúvá vàlás útja soros,

kenguru ugràsa hatalmas,

táncot imitàló vèn, túlkoros,

s tàn az életre lesz alkalmas,

a múlás ködèn dereng a fény,

mosolyt hordoz , életre sàrmosan,

ölében szeretve érkezik a remèny,

veled marad de nem àlmosan,

bal làbbal kel az álomtalan,

vegetàl a minden, sután,

a vègtelen így lesz kortalan,

el múlhatunk rövidke èltünk utàn!

Valami nem stimmel az èrzéseimmel,

nem èrzem a holnap vonzó ígèretèt,

pedig nincs semmi baj a képességeimmel,

nem oldom meg a jövő képletèt,

tudom , hogy jön a tèl s a tavasz,

de sajnos itt a vírus velünk,

a kép mint szalonna avas,

csámpássá válik a lelkünk,

s hogy ígèretté málik a jó szó,

s lélegeztető gèpen az emlékezet,

ponton lesz a kèpzetlen oltó,

a múlásodon nem lesz èkezet,

az èlet most nem érzèkelhető,

kardinális , orbitális csúfsàg,

nem vèdő, mint házon a tető,

màr minden, minden hazugság,

ideérhet a sànta vêgkifejlet,

a gerincet, tüdőt törő valóság,

meghatàrozza a semmit, s a teljet,

èletet markol durvàn e kórság,,

szemekben a fèny maszkot visel,

hullám hàtàn hullám lovagol,

a fèny már nem mutat utat,

s az èlet kárvallottan kutyagol.

Holt lelkek, àlmok bolyonganak

temetők fakó útjai között,

hallgat mind ki elköltözött,

csak krizantèmek bólogatnak

gyertyák pisla fénye festi 

a holtak  örök birodalmát,

lehet szerb, magyar, dalmát,

a lelkèt vègleg elereszti,

mind ki vesztett  életcsatát,

èlőknek emlékként maradt,

pedig csak jelölt úton haladt,

kitàrta múlásnak ablakàt,

nyugalmat leltek a fèny karjain,

sötét èjben is làngol az örök

valósàg,visszatèrő  körök

elúsznak a a távozó vizek habjain,

könnyes szemek, hajlott hátak,

imát mormolnak fàjó szájak,

emlékekbe kapaszkodva rejtik

a fájdalmat, s a jövőt csak sejtik.

Hajadba csendet fésül az est,

az ősz szálakat nem kutatja,

làgy hangod szívembe fest

szeretet varàzst naponta,

gitáron peng koros lelkünk,

hajnalunk àlmatlanná válik,

pókhálón függ múló èletünk,

elkísérjük egymàst halálig,

a lepketànc is múló érzèkisèg,

tűnő  az èlet, tűnő a bèke,

egymásra halmozott klisèk,

örök csupàn az ègnek kékje,

szótlan est mégis hajadba csókol,

veled tart álmatlan hajnalig,

választott csillagod fènylőn bókol,

s minden éjjel ott fent kering,

a szeretet hatalmán túl nincs semmi,

csupán a mindenèrt küzdelem,

szívèrt szivet, ennek így kell lenni,

velünk marad az èlet.... s a türelem.

Miért keresem a továbblendítőt,

holott ismerem az èlet útjait,

mindíg megtalálom az elferdítőt,

s kimerem a keservek kútjait,

Mièrt keresem még mindíg a szépet,

mikor karantènba bezárva vegetálok,

hisz az èlet nem melegít viszont éget,

lélekre hatót keresve sem találok,

Miért alkuszom vérre az égiekkel,

tudva a lèt kordonnal behatàrolt,

pedig nem àlmodom a régiekkel,

csak azzal mit  fájó lelkem tàrolt,

Mièrt gondoltam azt, hogy a malaszt,

felűlről èrkező, könnyítő mámor,

hisz a lètezés e földhöz ragaszt,

itt van felèpitve a kiképző tàbor,

Mièrt àlmodtam , hogy ember leszek,

s eredendőn fontos lesz létem,

èpítővé válik amit időben teszek,

nem kell fizetni azèrt amit kèrtem,

Miért hadakozom e múló lètèrt,

hisz úgyis csak távozás a kísèret,

már csak a mindennapi kenyèrèrt

mely maholnap marad ígèret.