Pflugerfefi blogja

Szívburokba szédült emlékezet,gondoz sárga fényképeket,

sápadt múlt fedez életeket,

s oszt meg nehéz képleteket,

rég idézett szagokkal  igéz,

fényképen bajszos vitéz,

kihalt ősidők  fagynak

veretessé, semmit hagynak,

képpé a sajnálat merevedett,

múltba hullott a keveredett  

népség, sváb és olasz mesterek

kevertek magyar testeket,

hát így vagyunk oly magyarok,

identitásunk tartjuk valahogy,

tatárok, törokök dúlták génjeink,

lelkünk oldja tán miérteink,

mondhatjuk magyarságunk élesen,

elhordjuk múltunkat veszélyesen,

büszke horda lesz e nèp,

látjuk, elherdálja mindenét.

Nyelvében él a nemzet,

valóban ha engedik,

mert aki csodákat nemzett,

nem feledhetik,

hisz a szenvedő népünk,

érzi ,hogy felesleges

ki csorgatja vérünk,

olyan félelmetes,

Nyelvében él a nemzet,

igaz és hangzatos,

de a másik felekezet,

nem hiszi és haragos,

visszatér egyszer az ősidő,

és sźívünk arra vár,

a jobb irányba vivő,

nem metsző jatagán,

sorsunk  az értelem,

sárba nem fúlunk,

aki magyar féktelen,

ősi hitünkre gyúlunk.

Sárga fényű jázminbokor,hegyesedő, pengő légyzümmögés,

fölizzó, gyerekszívü madárfütty

emlékező öregapám belekotor

piájába, slukkol hatalmasat, 

füstbe merengve mesél, 

szuszogva, szortyogva, 

terpeszkedve, veranda hűvösén.

ráncaiba idő szike vágott

mély barázdát, idős ember,

mosolygó bölcs homlokán

kavargó emlék gondolat tenger,

szemünkben gyermek naiv áhitat, 

szavát dugdossuk ingünk alá,

nekünk őstörténet, neki mult, 

 a mindenhol kinőtt idő mely átitat..