POCSÉK VERS

Figyelem! 

A blogban szereplő versek még nem nyerték el végleges és publikálásra kész állapotukat, ezért  tartalmuk változhat. A változásokat és az épp érvényes utolsó verziót a vers alatt lévő  dátum jelzi. Ezért tovbb publikálásra a főoldalon megjelent végleges verziókat használja, az ott leírt engedélyeknek megfelelően.

Köszönöm megtisztelő figyelmét! 

M. Laurens: 

POCSÉK VERS

Mint irgalmatlan éji békadal a sás közt,

én is nyirkos-pocsék időben születtem,

egy célt tévesztett pocsék világba,

Hol hidak csonkjai lógtak a Dunába.

Már az atomkor hangjai zsongtak fülembe,

a zöldre festett konyhai hokedlire állva. 

– Máig nyekereg bennem, enyvtelen siráma. – 

Óh, azok a betonon érlelt napsütések!

A keresztbe rakott fruska lábak, könnyek,

és feledhetőn pocsék iskolai könyvek.

– Hazugságaikra már alig emlékszem –

Öncélú idiotizmusukat az óta betiltották.

Cserébe viszon kaptunk gyorsan múló instantot,

– ehhez már gondolkodni sem kell – 

soraikat mások, másról és máshoz írták ott.

Apám korán feledett minket.

Kamasz koromban, nem ment pocsékba semmi.

Drága jó édesanyám spórolós volt:

”Nincs rá pénzünk fiam, tessék megenni!”

Az élet pocsékul bánt szegénnyel,

éjjel-nappal  varrógépét taposta.

Én gombostűibe ülve fájva okultam,

míg neki cérna, spulni, bobin, volt a sorsa.

Végül, magam sem jutottam többre.

Csak férc maradt utánam minden:

nem tudok mit felakasztani az égi szögre.

Elpocsékoltam hát az életből 

hatvan-egynehány mihaszna évet:

ha ott fenn az égiek,

megnyomják a törlés gombot...  

(Pocsék egy érzés!) 

E nyamvadt rímek helyett is,

faraghattam volna inkább széket! 

Pest-Buda 2015. nov. 25. - 2019. febr. 18.

A vers még átfésülés alatt áll!!!!