KOMLÓ

  Időnként szeretnék majd pár régebbi írásomból is feltenni a blogba , mert úgy érzem akkor és még ma is aktuális a mondanivalójuk. 
A "Sorsok" 2000-ben egy sorozatnak indult, ami aztán a szívműtétemet követően abbamaradt. Magam sem tudom miért, lehet hogy hibás döntés volt,mert akkor látszatra senkit sem érdekelt a téma. Döntsetek ti magatok, hogy mennyire érdekes ez ma már.


- SORSOK -

 Komlóra érve, az egykor büszke bányászváros belvárosába tömörült szinte mindenki, aki élt és mozgott. Olyan volt, mint valamiféle hatalmas népünnepély. Mindenütt transzparensek, az utcákon árusok, és harsogott a zene a fákra erősített hangszórókból. Emberek jöttek mentek, gyerekek rohangáltak vattacukorral és olcsó festett lufikkal.

A főutca mindkét oldalán árusok hosszú sora, a sok haszontalan csiricsáré műanyag holmival teli asztaloknál vérbeli bazári hangulatot árasztva. Egy nagyobb embercsoportot követve, egy valaha jobb napokat látott, de mára már felismerhetetlen rendeltetésű pálya területére tévedtünk. Itt csillogóra glancolt rallyautó-csodák sorjáztak két sorban egymás mellett, a keményre taposott gyepnélküli talajon. Legtöbbjük mellett egy kis tábla, az autó adataival, díjaival és a versenyzők nevével és képével. A sor végén egy poros régi Zsiguli árválkodott, a motorháztetőre biggyesztett csomagolódoboz fedelére hevenyészve felírt két névvel. A fák közé kifeszített transzparensen hatalmas betűkkel ez állt: „Üdvözöljük a 33. Nemzetközi Mecsek Rallyn”.

Visszatérve a főút forgatagához, a sarki sátrakból korsócsörrenések hallatszottak, és a közeli öreg téglaházsor falánál láttam, amint egy apró széken aszott arcú öregember gubbaszt. Előtte összecsukható kis asztalka, roskadásig mindenféle apró kacattal és régi csecsebecsével, láthatóan mindegyik személyes darab. Van itt ócska vasaló, biciklicsengő, régi bányászlámpa sisakkal és még sok, számomra teljességgel használhatatlan holmi.

A színevesztett, fakó, rozsdás vackok között kicsiny, vörös bársonyba öltöztetett apró dobozka árválkodik. Felemelem és kíváncsian belekukkantok. Egy apróbb jelvényféle és egy nagyobb, a tévékben is látott kitüntetés formájú valami van benne, piros bársony paplanok közé ágyazva, takarosan, frissen kifényezve. Óvatosan becsukom, és máris tenném a helyére. Ekkor magam sem tudom miért, a kezem félúton megáll a levegőben, és rákérdezek:

— És ezt hogyért adná?

Rövidke csend után inkább kérdi, mint mondja, szemét mélyen és szemérmesen lesütve:

— Ötszáz?

Megindul a kezem, hogy visszategyem a helyére a dobozt, hiszen valójában nincs is szükségem rá. Az öreg lassan felnéz, egyenesen a szemembe fúrja fájdalommal teli, tiszta tekintetét, majd halkan megszólal:

— Na, lássa… én harminc évig szívtam a szénport a föld alatt ezért. Amit megdolgoztam, már rég elégették valahol. Nem maradt belőle mára se füst… se semmi. Mos meg azt a keveset is szégyellenem kell, ami mégis megmaradt belőle.

Szemét nedvesség járja át, és apró könnycsepp csillan meg a nap lemenő fényében, ahogy utat keres magának a barázdák szaggatta, szénportól cserzett arcon. Mint megalázott gyermek, féltőn veszi el az asztalról a dobozkát, tekintetével végigsimítva rajta.

Motyogok valami köszönésfélét, és lehajtott fővel, kerülve az öreg tekintetét arrább somfordálok. Bele a tömegbe, a hangos ricsajba, mindegy hová, csak el innen minél hamarabb. A szívemet és a torkomat valami különös erő szorongatja. Mérhetetlenül szégyellem magam. Mindannyiunk helyett is.

(Pest-Buda 2000-2012)