A ZONGORAHANGOLÓ BÚCSÚJA

M. Laurens:

A ZONGORAHANGOLÓ BÚCSÚJA

Nyirkos eső fátylán át,

kopott ég, sápatag nappal,

unottan s egykedvűen, 

ködalak jő, nyűtt kalapban. 

Málló vakolattól foszló fal, 

léptei tompa hangját zengi, 

macskaköves sarkon túl, 

görnyedő alakját felejti. 

Kapuk sötét homályában 

füstté váltan tűnik el, 

s a krákogó köhécselésre, 

nyikorgó utca-lámpa felel. 

Hirtelen szakad le az este, 

mégsem csillagos az ég.

Korcs, nyálkás fák közt

a lámpa, szikrát vetve kiég. 

Vizes tetők cserepein át, 

megroskadt kémények alatt, 

hangoló kínozza az öreg zongorát, 

míg húrja végképp elszakad. 

Fakó arcára fájdalom ül, 

kezével utolsót simít a fán, 

fejét lassacskán lehajtja, 

arcán könnycsepp: halovány. 

Piszoktól szürkült ablakon, 

elárvult esőcsepp kanyarog,

a szürke város érzéketlen, 

csak háborgó lelke jajong. 

Újabb ránc jelenik meg arcán, 

s egy szarkaláb szemhéja alatt,

lelkében már dallam sem cseng:

örökre megszakad.

(újraköltve: Pest-Buda 2014. Szeptember 14)