A sors kerekei

M.Laurens

A sors kerekei

A nap már jócskán elhagyta a delet,

lefelé ballagott: épp a szekér útja felett.

Nyekereg a kerék, a kenést siratja,

öreg jószág Ő már, akárcsak a Gazda.

Szótlan csendben, ülünk a szénás-szekéren,

alattunk a vén kerék,forog  serényen.

Fogyassza az utat: Ő a dolgát végzi,

az ember is csak kerék, időnként úgy érzi.

Mert hasztalan rója a köreit újra, meg újra,

tengelyétől, éltében sosem szabadulva.

Szabadon foroghat, mégiscsak megkötve,

sors-tengelye tartja fogva, mindörökre.

 S mint elaggott kerekek:örökkön és újra,

terhünket cipeljük, a sárral bélelt útra.

Társaink kik nyögve velünk haladnak,

sorsuk a szekér, s kikkel együtt vannak.

A szekér sorsa pedig, az úton-lét maga.

A rajta lévő teher: az élet forgataga.

Hogy honnan hová,az szinte mindegy.

A négy kerék, az életén is átmegy.

S ha sorsának kátyújába törve belehalna,

új kerék áll a helyébe, a régi utat falva.

Forogva szintúgy, kenést siratva, nyögve,

nagyokat döccenve: a sáros sors-gödörbe.

( M. Laurens  2012. augusztus 21.)