Krisztinka blogja
GyászZsebedbe
Az ősz elterült, színes szőttesén lépked,
keresi, kutatja hol talál meg téged.
Színeket szeretne belőled is szőni,
elég is volna egy pici zsebkendőnyi.
Nap libikókázik ágak között sután,
hunyorog a rád húzott fekete ruhán.
Téged cirógatni maradna vagy menne,
kedves, jó barátod, vígasztalód lenne.
De te nem látsz semmit, cél nélkül botorkálsz,
emlékeid langymeleg odvában turkálsz.
Zsebedbe mélybarna gesztenyéket bújtatsz,
Tudod de tagadod, melléjük nem bújhatsz.
Bekuporog
Ablakot ver a hiány,
belém zörget.
Bekuporog
a szemembe.
Onnan bámul,
térdére kulcsolt karral.
Ott, a gyertya lángja holt
lelkek lázas mágiája.
Emitt, a pókhálón könnycseppek
sorakoznak lehullásra.
Sírvirág vázámban a rózsa,
én a sóhajokba szakadt
idegen vagyok.
Ebben a másik világban,
nincs is itt Anya.
Itt csak az én
árva, buta, toporgó
gyerekségeim vannak.
Anya hiány nyom
Kötött egy görcsöt
onnantól törött
könnyes és ráncolt
kősziklát rám tolt
nincs Anyám nincsen
ki mondja kincsem
féltés és válasz
Ő mindig támasz
ezernyi kérdés
elképzelt jelzés
emlék és álom
ott megtalálom
itt lakik bennem
mindenben sejtem
nem hiszem hogy nincs
lakat zár kilincs
kitárul minden
ezt kell elhinnem
a lélek örök
én halált ölök
nem vagyok árva
belém van zárva
csak lágyan szépen
már bentről nézem
nem hívom várom
bástya nem várrom
gördül a szikla
nincs utunk vissza
van út előre
búcsú nincs tőle
hónapok óta
nincs bennem óda
nem tudok sírni
nem tudok írni
Anyahiányom
újra kiásom
újra kiásom
újra kiásom
Buta ötlet
Elfogytál lassan,
hosszú csendben.
A halálról nem beszéltünk,
így volt rendben.
Buta ötlet,
hogy felhívnálak.
Mi maradt belőled,
nekünk s a mának?
A csobogó
a picinyke tóval,
mondhatjuk, túlélted
a jósoltat jóval.
A lányod szeme
mint a tiéd,
itt maradt a
rengeteg miért.
A félszeg mosolyod
szinte látom,
jeleket belőled
kicsi unokádon.
Az udvaron lépteid
több ezer nyomát,
megtalálom majd
éveken át.
Mondhatom: most
pont oda léptem,
ahová te soha
többé nem.
A kezed nyoma
ott van a házon,
rengeteg emlék,
drága barátom.
Igen, furcsa dolgok
jutnak az eszembe,
Néha látni vélem,
hogy jössz velem szembe.
A temetés mellé nem fért el semmi
A temetés mellé nem fért el semmi,
még a könnye se hullott azon a napon.
Elfelejtett, vagy nem is akart enni,
messze volt, mégis közel, nagyon.
Bedőlt kamrákban kongott az üres,
dobhártyán tompa dübörgést hagyott.
Ott, hol a hiány mögül a sötét félelem kiles,
csendet kiáltott, vagy a csend kiáltott nagyot.
Megdöbbent - Ennyi csak! Ennyi nem lenni?
Nem jön és nem is megy üzenet - a keze megremeg -
de ha mégis írna, azt hová kell tenni,
hogy " Elhunyt a címzett" mégis kapja meg.