Krisztinka blogja

Féltem, hogy kit visz el most a tél,
az ijesztett. Hideg van. Sokat reszkettem
utóbb. Most Te is megszűntél
mellettem lenni. A mosolyokat nézem.
Micsoda album ez! Már nem élnek
sokan, Ők az időtlen térben rabok. A háló
örök foglyai töretlen kódok alól néznek,
vidámak, boldogok. Mélyen, találó,
szomorú érzés facsar - telin üres ez a világ.
Csend van, mennyire fázom, fagyott könnyem,
jég alatt ragyog. Az asztalon laptop, kis virág,
a mécses lángja meleg. Téged keres a csendem,
hol talállak meg? Fagyott pillanatok egy gépen,
ott vagy és én is ott vagyok.
Szempillám alatt inkább hátra nézek,
Micsoda album ez? Itt élnek a lapok.

Megbocsájtok a halálnak,
véget vetett.
Hiszem, újra megtalállak. Az univerzumban
nincs vég csak új kezdet.
Hazudok? Lehet, fuldoklik a bánat.
Azt is megbocsájtom,
hogy nem is maradt könnyem,
mibe - mondhatnám - fojtom.
Elfáradtam a haláltól félni.
Hátra nézek, ott még nevetsz.
Ezután már csak odáig tudlak.
Tegnap este óta ugyan hol lehetsz?

Apám kertje hazug.
Ismerős benne minden
virágszirom közti zug.
Halhatatlan az Isten,
mert a teremtés az élet.
Apám is ültetett magot.
A lugas belőle egy részlet,
és én is az vagyok.
A rózsái színesen élnek,
illatoznak és boldogok,
de titkon várva hátra néznek,
ha a kiskapu csikorog.
 

Ég

a láng
homályos
fénysugara
szépen
élőn
lüktető ívben izzó
tüzes bársonyban
sóhajok szárnyán
megrezzenti még a
szám szélére bújó
gyászban remegést
sápadt arcom falán
a bennem parázsló
örök gyermeki szó
érted sikongva kiált
sejtjeim éles sarkán
megbúvó követelés
térdepel kukoricán s
halkan elsercen egy
titok könnycseppben-árnyékát is letagadnám hisz
azt kérted de nyomát törölve szemembe mar újra és újra gyertyafényes hiányod.