Szilveszteri emlék

Emlékszem 1980. január elsejére. Pontosabban az azt bevezető szilveszteri bulira. Debrecenben volt, egy egyetemi kollégiumban, amely kopott festésű, tintafoltos bútoraival, a tanulóasztalok üres fiókjainak dohszagával, vékony paplanú, fertőtlenítőszagú ágyaival magányt, fiatalos és dölyfös világmegváltó gondolatokat, szerelmes és szerelem nélküli szeretkezések vadgesztenyeillatú életerejét őrizte, akár az évszázados angliai kastélyok szellemeiket. Egyetemisták voltuk, egymáshoz tartózó, de önmagát a másiknál különbnek képzelő, egyelőre semmi komoly dologhoz nem értő vidám fickók.

Szilveszteri buli! Félhomályos táncterem, ahol nem lehetett táncolni, csak egymáshoz bújni. A tapogató ujjvégeken nylonharisnyák enyhe elektromos bizsergetése... A tombolán nyertünk egy sült malacot. Ezüstszínű fémtálon feküdt, tátott szájában egy egész citrommal, valószerűtlenül rózsaszín bőre mintha kandírozott gyümölcs lett volna, a húsa fehér és édeskés volt, ma is borzongok, ha rágondolok. Pezsgőt ittunk rá, majd rákkonzervet ettünk, amit ugyancsak tombolán nyertünk, és amitől többen hánytak. Nem ám a pezsgőtől!

A kis kollégiumi szobában, ahová inni és enni visszahúzódtunk, a szilveszterkor már csontszáraz karácsonyfa lángra lobbant, amikor valaki csillagszóróval akarta növelni a hangulatot. A fát kidobtuk az ablakon (a negyedik emeleten volt a szoba), lángja artikulátlan üvöltözésünktől kísérve húzott ívet a hideg levegőben.

Még két évünk volt hátra az egyetemen. Fiúcsoport voltunk, mögöttünk eldobálva szerelmeink kinyílatlan piros rózsái, széthullott szirmú tulipánjai, szemérmesen tárulkozó árvácskái, és mögöttünk a vizsgák gerincropogtató próbatételei, szilaj fordulatai. Ettől tűnt emelkedettnek az a szilveszteri mulatság, filozofikusnak a világmegváltó handabandázás. Ettől lett az izzadtság, a szívós illatszerek, a sör és a pezsgő illatának fanyar világvége hangulata. Sokat próbált fickóknak hittük magunkat.  

Talán éjfél lehetett, amikor valamelyikünk felállt, és ünnepélyesen, komolyan, mintha díszmagyarban lenne, fölemelte poharát.

– Fiúk, igyunk a nyolcvanas évtizedre! Mert ez a mi évtizedünk lesz!

Ittunk. Éreztük, hogy aki az eljövendő tíz évben nem viszi valamire, annak már reménytelen. Homlokunk mögött lüktettek azok a nagy feladatot, amelyeket megoldunk majd. Gondolatban elénk tornyosultak azok a bástyák, amelyeken majd helyt kell állnunk. Egy időre abbamaradt a gajdolás. Szinte kijózanodtunk! Azután visszamentünk a táncterembe, remélve, hogy találunk még ott lányokat.

A mi évtizedünk nem kezdődött valami jól. A szilveszter utáni harmadik napon kilencünket rúgtak ki egy nagyon kemény vizsgán. (A pótvizsgán azután egy híján valamennyien szerencsésen átmentünk.)

És a folytatás? Ketten-hárman közülünk belépetek az MSZMP-be, az akkori állampártba. Így gondoskodtak a jövőjükről. Majd bekövetkezett a rendszerváltás. Éppen amikorra letelt a mi évtizedünk! Újabb pártok kezdtek szájalni a szebb jövőről. Néhányan ekkor váltották be a mi évtizedünk ígéretét. Akadt, aki komoly politikai karriert csinált, még államtitkárral is büszkélkedhetünk. Azon se csodálkozom, hogy az egykori MSZMP-sek vallásos szervezetekben, patinás jótékonysági klubokban találtak új közösségre.

A többiek is megállják a helyüket, bár nem rólunk szólnak majd a krónikák. Biztos vagyok abban, hogy valamennyien emlékszünk rá, hogyan kezdődött „a mi évtizedünk”. Van, akinek ez az emlék, erőt ad, igazolja – nem mindig gáláns – cselekedeteit, és van, akinek bűntudatot. Gyúanyagot az önmarcangoláshoz.