Essran_Rothmor blogja

Bajban vagyok mert nem találom helyem,
Rugdos az élet, hol sírni támad kedvem,
Hajszoltak unott őseim viharvert képei,
Mert élősködtek saját tévképzetük hegycsúcsain.

Sörbe fojtom bús pillanatok egyikét,
Habba mártózom a boldogság emlékéért,
Ciccegő cafkák darabjai lépnek értem hadba,
Hol szajhának lenni jó ha teli a buxa.

Olcsó lőrében áztatva egy parányi mákony illatával,
Bekebelezik osztálytársaik nyomorult valóságába.
Cimke vadász, rang hajhász, színes folyóirat,
Üres kupaknak, ízes szavak, száguldó fogat.

Ciki az alany? kevés a szegények mérlege,
Aprópénzből is lehet az otthon melege.

Szakad az eső, s nem látom apró csöppjeit,

Vérbe-sárba fojtva, lovagjaim sisakban pihegő ajkait.

Nehéz a testpáncél, ingoványnak kezei szorongatják.

Haldokló lovuknak, szenvedést nyújtó posványát.

Dagad az érctemető, telérbe présülő anyag s idő,

Mit majdan, koroknak órája megrág és kiköp.

Nem lesz már ott más, csak régészeti ásatás,

Elfeledett kor utáni, türelemmel teljes várakozás.

Kockulnak a tömbök, lajstromba veszik, mi van,

Hol legyen bemutatva, a honosított kincsrablás.

Múzeumok licitálnak az értékes alkalmatosságokra,

Hogy saját fémjelzésüket rátegyék a portékára.

Itt olyan békés minden. Nem érzed a
Magnetofon lágy sercegését,
Tölcséréből kiszabaduló öblös törődését?
A táncra perdülő, papírból kivágott panelbábukat,
Mik ütemre ropják ritmusosan, zárt táncukat.

A felhőkarcoló tetején láthatatlan akrobatát,
Ki szivar csonkjának végéről úszik tovább.
S végtelen pókfonál tartja derekát,
Mozgása pocakot rajzol és szirom szoknyát.
Súlytalanul járja táncát, hogy utolérje,
A meleg fújtatóból surranó, ködkarikát.

Csillár harangjából merészkedik elő a piciny teremtés,
De annál többet érzékel az összetett felépítés.
Vezényel, lenéz reám, homályos lencséimmel kokettál.
Szemeim már alszanak, elmém súlyos tükrei
Alkotnak tovább, mert fut a film s meg se áll.

Ébredezni látszott a nap, reggel csak még bontogatta narancs és ibolya színét, ahogy elkeveredik a sejtelmes fekete égbolti takaróval. Kiburkolózik a paplan alól, hogy átadja helyét a sugaraknak, és meleget, fényt árasszon a levegőbe és földre. Kinn állok az erkélyen ekkor, s látom a 3 szín átmenetét egyszerre, kezembe a jó erős fekete egy doboz David Off, és kémlelem az eget, mikorra tisztul meg a kék a gondterhes fekete fellegektől. Ruhám, mint a régi rabok pizsamája, hosszanti csíkos fekete fehér. Hajam nincs éppen a legjobb állapotban, fésűt nem igen látott már egy ideje, félig kopasz kobakomon, mindig megcsillan a fény. Gazdagon szimatolok a fekete után, s elkapom egy igen hosszú táncra az illatát. Eszembe jut gyerekkorom kedves pillanatai, festés, tempera vagy vízfesték, vadul kevertük a jobbnál jobb színeket, és próbáltuk a papírra ontani belső gondolatainkat. Maszathegyek tiszta kosz minden, nincs egy tiszta, ép folt, ami nyugodtságot sugároz.

A sok szín, és temérdek anyag, alkot, összeér, egybefonódnak, kéz a kézben járnak, mi világos volt és sötéttel érintkezett, egy új harmadik színt éltetett. Ritkán, de most fázni kezdtem kinn, remegtem, kergetőztem a libabőrrel, a szám lila színben táncolt, s a feketém is kihűlt, de egy csepp sem ment kárba. Beindulnak a számok, pulzusom ver, az energiaközpontba életet lehel. Újra egy dolog motoszkál a fejemben, dolgozni menni, már megint a fránya munka, pedig szeretem, örömmel tölt el míg másokat utálat gyötör.

Nem akarnak dolgozni az emberek, csak a minimumot teszik, egymásért semmit, dühít, hogy egy olyan gépezet tagja vagyok, hol fogaskerekek dolgoznak apróktól a nagyokig, és zombikká vált lelketlen hústömegek árnyékai loholnak utánam. Ez is szar, ez se jó, alig van aki látni is képes vagy csak remélni, hogy jobb lesz. Összetartani! - nálunk ez nem divat, egy nagy pofon az segít, hogy a főnöktől kapom vagy egy közeli baráttól, egyre megy, és az utána következő út, hosszú és végeláthatatlan. Beállni a sorba igen, ezt kéne tennünk, mindig egy picivel többek legyünk, fejlődjünk, és ha valaki elesik vagy az előtte álló vagy az utána következő felsegíti, ne bontsa meg a láncolatot. Megannyi szemek lehetnénk, mik egy gyöngysort alkotnak, mi a végén összeérve elpusztíthatatlan.

Végre vége a napnak, bezuhantam a kényelmes fotelomba, most nincs jó barát cigi, és ments meg kávé, pedig jó társak, ha baj van. Annyit hallani ezekről a társkeresőkről bent a munkahelyemen, hol lelketlen szolgák, élőholtak vagyunk, csak tologatjuk a mi kicsiny problémáinkat, a fennmaradó munkahelyi feszültséggel egyetemben. Szóval, ahogy ülök, gondoltam egyet, és felkerestem egy olyan oldalt ahol most jelen vagyok. Üres ablakok vesznek körül, íratlan szabályok, farkastörvények uralkodnak, és én mit kezdjek itt ahol a koncért harcolnak egyesek, névtelenül, cél nélkül bolyonganak a világháló kusza szövedékében.

Írogatok, mint ma is, tegnap is, és még rengeteget fogok, mondja ezt a bölcs író, mikor minden egyes megkezdett regény első lapjait széttépi, mert nem tetszik irománya. Holt költők társasága, rengeteg mindent elmond a kitépett oldal, egy képmutató könyv, ahogyan az itt megjelenő fantomok. Közben Robin Williams arra buzdít, éld át, amit az író megértetni akart velük, ne a maszlagot és szakzsargont.
Jó reggelt Vietnám, ébredni, és megint csak ébredni, elkókadtam, mint a nyári melegben, vizet nem kapó fakó növény, minek már a színe is halovány, mint egyesek hajszíne. Laza szövetségek kötődnek ezen a helyen, de a szemem annyira fáradt, hogy lassan kisül a retinám. Még tesztet is készítettem a betörő idegen népeknek, de csak hazugság és meggondolatlanság hagyták el bűvös kezüket, mit a tinta, oly szépen megfestett.

"Meg szeretnélek ismerni ", az egyik pontban látom hunyorogva, kitölti, és kapja a súlyos pontokat, de mikor ér révbe az én csónakom, ha válaszokat nem kapok. Bent a boltban, sok lelki társra lelek, ott vannak egy ideje, és ő figyel engem, nem szól, mivel nem tud, csak látja, hogyan döntök s viselkedem. Miért nem csalódom rég múlt idők nagy legendáiban, de ha jön egy ember, mindig csak pofon és keserűség hagyja el ajkukat. Viaszos tekintetem egy hullára emlékeztet, mikor jön az a kedves gyermek, és felém fordul, csókolom - aranyos nem veszem zokon, de sajnálom is egyben, mert könyvet nem kereshettem. Látom a szülő arcán a keserű fáradságos időt, amit a nagy viharok tesznek, sötétséggel, homállyal operál, a fény kialszik, egy dermedt jellemtelen arc alakul ki a fejen mit egy átrajzolt domborzat. Ízekre tud szedni a fáradtság, gondterheltség világa, és a válasz mit kap, sajnos nem, Feledtetem a nagy rohanás fáradalmait, egy rövid párbeszéd mi kizökkenti a vihar teremtette környezetből. Arcának színei, kezdik felvenni a nyugodt megnyugvó maszkot, de legbelül tudom, hogy bosszúsan nyugtázza az üres időt, mit itt töltött.