Nemes egyszerűséggel

Szakad az eső, s nem látom apró csöppjeit,

Vérbe-sárba fojtva, lovagjaim sisakban pihegő ajkait.

Nehéz a testpáncél, ingoványnak kezei szorongatják.

Haldokló lovuknak, szenvedést nyújtó posványát.

 

Dagad az érctemető, telérbe présülő anyag s idő,

Mit majdan, koroknak órája megrág és kiköp.

Nem lesz már ott más, csak régészeti ásatás,

Elfeledett kor utáni, türelemmel teljes várakozás.

 

Kockulnak a tömbök, lajstromba veszik, mi van,

Hol legyen bemutatva, a honosított kincsrablás.

Múzeumok licitálnak az értékes alkalmatosságokra,

Hogy saját fémjelzésüket rátegyék a portékára.