Bakos Erika - Verseim

A rideg hófedte lankákon ma
angyal-lelkek száguldanak,
dacolva a széllel, kipirult arccal...
 
Mért ültet olykor-olykor
Isten halálfélelmet a szívekbe?
Nem látja meg az anyakönnyeket,
nem hallja az apák ökölroppanását?
- Tizenhat gyermeket szólítottál,
tizenhat életet elvettél, miközben
"lábuk nyomán liliomok nyíltak..."
 
Szürke városra gyulladt a hajnal,
megolvasztotta a hegyeket
és megrepesztette a szíveket.
 
 
"lábuk nyomán liliomok nyíltak"... - legenda

„A tengerpartot járó kisgyerek"
sem fél jobban a víztől, mint aki
a rideg hófedte lankákon száguld
a széllel s kipirult arccal.

Mért ültet mégis olykor-olykor
Isten halálfélelmet a szívekbe?
Nem látja meg az anyakönnyeket,
nem hallja az apák ökölroppanását?
- Tizenhat angyalt szólítottál,
tizenhat életet elvettél, miközben
„lábuk nyomán liliomok nyíltak...”

Szürke városra gyulladt a hajnal
és megolvasztotta a hegyeket,
amelyet „ egy egész tenger zúg(ja)
mégis vissza. „

Idézet rész - Pilinszky János - Egy szenvedély margójára
"lábuk nyomán liliomok nyíltak"... - legenda

már nem hallod a szűkszavú időt
s a felhők látványa sem érdekel
azt sem látod hogy a sír előtt
egy asszony magányosan térdepel
szélvihar tépi árvalányhajam
megvette a jelen megőszült szálait
s míg eltűnik az űrben nyomtalan
keresem kinőtt angyalszárnyaid
mindenütt megolvadt mű-virág csokor
savanyú szag terjeng - égetnek
hozzád az idő egyre közelebb sodor
nincs értelme így ennek az életnek
sokat adnék ha csak egyetlenegyszer...
ma hármasban és mégis egyedül
oltárcsendben vergődik az ember
sokszor magától is menekül
tengernyi könnyembe süllyedek
isten-arcú hiányod acélos vért
szívemet gyötrő bánat-szegek
felelnek dermedt némaságomért


( Virág, felhők, hármasban, menekül, megolvadt, acélos, tengernyi, savanyú, szélvihar, megvette. )

 
Rekviem szól csendes fájdalommal,
kottára vésett utolsó dal...
Létpercek peregtek, mint a gyöngyök,
a halál új, s újabb testet foglal.
Csontokra szikkadt ujjak
hamvakat szórtak, emlékektől
már nem szabadul a tudat,
mert beteggé tesz a hiányokból
fakadó bűnös indulat.
- Én most csönd vagyok Uram,
kőre dermedt némaság,
sok ezer gyertyafényben
bánat, minden könnyben láng,
s minden lángban lélek.
Sírhantok kopjafáira
neveket rótt fel a végzet.
- Nem halljátok a hívó hangokat,
imák szavát a szél viszi -hiába,
csak az eget varrják éppen
hollószín ruhába...

Kusza könnyet fakaszt régvolt nemléted,
hiányod vacogva magamra rángatom,
ördögszekeret terel a szél, emléked
felkavar, - elmondom imám, bánatom.