Bakos Erika - Verseim

Igaz is, meg nem is

Nem hordok álságos fekete ruhát,
szeretem ami színes és tarka,
csalfa szemed hiába mozdítanád,
úgysem figyelsz rám, vagy a szavamra.

Nyári lázban égek, lelked zöld szemű
szörnyét régen nem hordom magamba`,
életem, nélküled sem egyszerű,
engem nem csóválsz, mint kutyát a farka.

Te, aki a múltban csókokat ígért,
nem kell többé a lírád, sem dalocskád,
és nem vár rád megvetett heverő.

Hogy komolyan felfogd, most csak azért
mondom, legközelebb hívd a Mariskát,
ott elég nagy a szerelem legelő.

Kezek ragadtak el hegyet és mezőt,
szikrája sincs bennük az ősi dalnak,
behódolt nyelvekkel talpig hajoltak,
megszültek egy torzót a gonosz előtt.

Kikben valaha nagy tüzek lobogtak,
már elhamvadtak a lélek-tűzjelek,
de talán megérkezik az a gyerek
és értelmet ad a magyar daloknak.

Az én szívem lobog, őrzöm egyre,
az idő húz, mintha sisteregne,
Isten Hold szemére is Magot vetnék.

Határok mentén elégett a bárány.
Vér folyik, embersírás. Koldus hálám
adnám, ha szerződésszegő lehetnék.

Szeretem és az én Mexymnek becézem,
de magázom, ha rendetlen, hasztalan.
Lábamra fekszik, vagy épp ül, kinézem
belőle alig várja, mint jómagam,

hogy játszunk egy kicsit, -nem, nem az ágyon!
Ő bámul ártatlan szemekkel, tunyán,
tócsákba trappol, mint ki óceánon
át, egy csontot keres a lét zátonyán.

Ha látnád milyen elégedett képet
vág, farkát csóválva teszi a szépet,
csak várd ki a végét, ha jön egy kandúr.

Lányokat szagol az utca lovagja,
ám vigyázz, ő az őrző, udvar vadja,
ki hozzám hű és emberlelkem virul.

A hamvadó ősz kicsit még elidőz,
bolyongó árva nap érleli borát,
a fák sóhaja terjedő könnyű gőz,
nyugtalan a szív, de kivárja sorát.
 
Ezernyi emlékkel hajolok föléd,
lelkemen vagy egy meddő régi folt,
lassan róvom az elveszettek körét,
még páholyból bámul rám a telihold.
 
A mártírglóriát rajtam ne keresd,
szemhéjam mögött vagy ősi szerető,
kavicsokba vésett arcomat bevárd.
 
Csak a fényt a szél zúgását szeresd,
míg magukba zárnak az elfeledő
versek, Istenben nincs kétely, megáld.

"Most elmondom kicsim az úgy volt",
mikor ingemen megjelent a rúzsfolt,
belém botlott az a bögyös szőke,
csábos ajkát biztos belém törölte.
Haragszol mert sok volt a whisky,
talán nem a temetőbe visz ki,
mert néha kell egy édes bódulat,
mikor a férfiember önfeledten mulat.
Tudom, hogy még mindig szeretsz,
sokszor az orromnál fogva vezetsz,
de most gyere húzz haza a kordén,
"és én hallga(tok), mint a holdfény".