Bakos Erika - Verseim

 
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy az utcák néptelensége
mit jelent. Gyermek kacajok
tűntek el a "maradj otthon"
kijelentéseiben, míg a
föld árkaiban megtisztult
március szedi agg áldozatait.
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy a vírus mit akart ezzel
az egésszel, emberarcok
millióit rejtette maszk mögé,
hogy emberségből és
odaadásból vizsgázzon, egy
egótól megromlott sejtpopuláció.
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy mi a kórság a home office,
és az otthon sült kenyér
illatánál nincs jobb a világon,
még ha nem is úgy sikerült,
ahogy szerettük volna,
de íze a múlt, s jövőnk öröksége.
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy ezrek dolgoznak értünk,
éjt nappallá téve, egészségüket
nem kímélve, hogy mi túléljük
a túlélhetetlent és a
bordanyikorgások mögötti
tüdőbe zöld utat kapjon a levegő.
 
Akkor még nem tudtuk,
ha majd vége ennek a rettenetnek,
már semmi sem lesz olyan,
mint régen. Kit fog rejteni a test,
ha a lélek felemelkedik és
mi változik, ha a süket fülek
mégsem hallanak és a szemek
üregéből örökre kifolyt az Isten?
 
Meleg nyarat kerget a szél,
a földön szétszórt álmok és
elhasznált maszkok. -Mindenütt?
 

Az anya szeretett,
tiltott vágycseppeket
növesztett méhében,
komor árvaházaknak.

Az anya szenvedett,
világra jött a gyermek
kimondhatatlansága
és felordított a hiány.

Az anya alatt vértócsa,
hideg falak között
megszületett élete
egyetlen vadhajtása.

Az anya alig múlt húsz,
miközben lelke átlépte
a mennyek kapuját,
sorsa bevégeztetett.

„Ének, hajolj ki ajkamon,”
s gyújtsd lángra bennem a szavakat.
Tüzed heve ne legyen siralom,
szíveket melengessen az akarat.
Úgy búgjon minden dallam,
hogy ez a hitét vesztett világ
összefogjon ezredszer is a bajban,
és eltűnjön az átkos kivagyiság.
„Ének, hajolj ki ajkamon,”
s szabadon szárnyaljon a juss,
legyen ez az utolsó alkalom,
„míg vitatni s szeretni tudsz.”

„ József Attila sorai

„Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?”
Ha magamat, mint mázsás terhet,
fáradtan vonszolom haza.
Miközben naponta húzom az igát,
szájakból versek ömlenek,
mézgát köpve az égre, poros virágra,
illatuk elkábít, néha könnyezek.
Mit érdekel engem,
száz meg száz eltitkolt gondolat,
ám, ha kifakad belőlem egyszer,
színes falakra vésem szürke sorsomat.
Majd akkor leírom rettegésemet,
leírom, hogy nem rímelnek a szavak,
mert, ha Ember nem lehetek,
költőként, még írmagom sem marad.

„ József Attila - Ars Poetica

Lyukasra vájták a varjak az ég
sötét vásznát, résein átfolyik
a bolygók fénye, s a hideg tintakék
égen, meghízott hold bolyong.
Ráncos idő üszkös búzát hajlít,
okkerszín foltja szétterült,
rojtjába zöld-barna mintát csomóz
a nyár, majd szennyével elvegyül.
Fentről károgás riaszt,
e hang megtöri a csöndet, hol az
égre dobott fekete gombok egyre
közelebb jönnek, mint Hitchcock
madarai, húst tépnek láthatatlanul.
Őrület pillanata ez, az ember
utolsó ecsetvonása...