Az elszalasztott lehetőség - folytatás

-Ugyan kedvesem, talán engedélyt kellett volna kérnem? Az évszázad képét festettem meg rólad, hát nem érted? - S közben belegázoltál a lelkembe!
- Ugyan, már megint a nagy szavak... de legyen igazad, elnézést kérek. Átjönnél velem a kis terembe? Az aprócska dohányzó éppen üres volt. John nekitámaszkodott egy intarziás asztalnak, és borostyánszínű pipát halászott elő a zsebéből. - Látom még most is pipázol! - Igen, a régi pipám még megvan, de azt a bizonyos drágakövekkel kirakott pipatartó tokot ellopták. - Mikor? - Körülbelül egy hétre rá, hogy elköltöztél tőlem. - Más szokásaidhoz is így ragaszkodsz? - Úgy érted, megőriztem-e a függetlenségemet? A válasz igen, de azt hiszem, ezt te is pontosan tudod. - No persze... s a lány folyékonyan hadarta: "Én művész vagyok, amolyan ösztön-lény, nem tudok másképp alkotni, csak ha korlátok nélkül, szabadon élhetek... a kötöttségek megbénítják az ember fantáziáját... stb." - Látom jól megjegyezted minden szavamat. Akkor miért a szemrehányás? Megbeszéltük mindjárt az elején, hogy ha bármelyikünk tehernek érzi a viszonyunkat, akkor békében elválunk, és kész! - Ez igaz, de tudod mire jöttem rá, John? Az úgynevezett szabad élet csak az egyik fél számára jelent kötetlenséget. Ezekben a kapcsolatokban ugyanúgy uralkodik a domináns fél, esetünkben te, aki elvárja a másiktól a teljes odaadást, miközben ő azt tesz, amit csak akar. Ha kedve van hozzá, éjszakákon át kimarad, máskor pedig éjt nappallá téve dolgozik, mint egy megszállott. A másiknak kötelessége tolerálni változó hangulatait, hisz a zseninek ez kijár!  John félig meghökkenve, félig mulatva nézett a lány feldúlt arcába. - Nem tökéletes a képem. Azt hittem, jobb már nem is lehetne, de tévedtem... miért nem tudtad ezt így elmondani, akkor, egy évvel ezelőtt? Angi azt hitte rosszul hall. Ujjai begörbültek, s ha valaki hirtelen be nem nyit az ajtón, talán nekiesik a férfinak, és tíz körömmel szántja végig az arcát. - Bocsánat, zavarok? - az ajtón magas, szőke fiatalember lépett be...