Agi63 blogja

Szemem szűkül,
szám görcsben áll,
ej, ha kimondanám, ha kimondhatnám!

...mint a gyom, parazita,
gazda testet szívja, szívja,
elszívja minden erejét,
élősködő léte erény!

Szemem szűkül,
szám görcsben áll,
nevethetnék is talán...

...mert tehetetlenségem
már röhejes meg félelmetes
meg maga a félelem,
gyáva lennék?... meglehet!

Szemem szűkül,
szám görcsben áll,
és elhiszik hazug szavát!

...ennyi sötét elme...
úgy kell nekünk, hagyjuk telve,
megtelve gőggel hatalmát,
nesze neked, szűkülj tovább!

Szemem szűkül,
szám görcsben áll,
dühös vagyok, és kevés... ez "bánt"!
Pécsi Ágnes

...kezek, szívek,
hasadt fohászok,
dideregve vágyó
élhetőbb álmok,
remények fáznak,
gyászolva kántálnak...

Remegő...

...napok, hetek,
évek szakadnak,
szanaszét elhullott
álmok dagadnak,
kesergő húrok
fáradtan pattannak...

Remegő...

...szavak,hitek,
fojtott indulat,
szabadul zárjából
tehetetlen tudat,
dübörgő dobszó
félelmet arcul csap...

Remegő...

...már nem remeg,
dühöngve csap,
elszálló félelem
vállat vetve halad,
gyűlölet szólam
keltőt, torkon ragad!
Pécsi Ágnes 2019.01.05.

Hiszen bőrödön érzed,
borsódzik bele hátad,
hideg ráz, meg forróság önt el,
hiába hunyod szemed, ne lássad!

Bújhatsz asztal mögé,
vagy hátak mögött járhatsz,
bólogathatsz némán,
vagy hazudhatsz magadnak, másnak!

Lehetsz akár beletörődőm,
széttárhatod megadva kezed,
akár lehajtott fejjel járhatsz,
mert talán szégyelled tehetetlenségedet!

Bárhogy teszel megbújva,
akkor is érezned kell,
pusztulást hoz honodra
minden, minden mostani jel.

Ki mersz-e lépni más árnyékából?
Ki mersz-e szólni igazat?
Vagy gubózol még körbe-körbe,
mint ki bezárja kifelé az utat!

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)

Lépdel az ökör,
lomhán, búsan,
közben bőgi,
magának súgva,
"én vétkem, én vétkem,
én igen nagy vétkem "
marhaság a meddőségem.

Nem néz ő,
se előre, főleg hátra,
csak vánszorog
mint lökött pára,
marhasága átok,
nem is "nemz" már
csak álmod,
régi ösztön, szilajság,
elmúlt már a vadság,
csak szánt, csak szánt!

Ej te tinó,
lám ökör lett belőled,
göböly létedet,
lassan beéred,
csak bőgsz
ordítva mint a szamár,
ettől maradsz,
tehetetlen, I-Á!