Agi63 blogja

... óvatosabb vagyok...

így nevezem meg csendem,

lám, ebben is megfontolt vagyok,

elfáradtam...nehéz beismernem.

Most már...

sokat elengedek...

így küldöm el, ha nem megy,

lám, már könnyebb búcsút intenem,

ez nem fontos...más az értékrendem.

Most már...

épülni akarok!

Így nyugtatom meg szívem,

lám, mégis becsapom magamat,

gyakran sajog...korra fogom, lüktet.

Most már...

mégis van, hogy nem megy,

így megtöröm a csendet,

lám, azért még tüzes is vagyok,

még van erőm...ezt el kell ismernem!

Emlékszem az utolsó babámra,

lehettem kilenc vagy tíz éves,

ahogy kézen fogott apám

akkor még óriásnak tűnő tenyerével.

Még büszkén, feszes háttal lépkedett,

mellette apró voltam és gyenge,

mégsem volt bennem félelem,

ő volt a védelem az életemben.

És csak mentünk vagy inkább ő ment,

engem csak vitt, vitt magával,

időnként keményen rám szólva,

"egyszerre lépj velem, ne dülöngélj pityókásan!"

Én annyira igyekeztem,

kezéhez simultam, hogy érezzem,

ki is húztam magam,

ha rám néz, elégedett lehessen.

Emlékszem, a baba szőke volt,

loknik és fürtök hulltak arcába,

Apám megvette a babát,

s engedte, hogy szökdécseljek utána...

Pécsi Ágnes

Apámat megkeményítette az élni akarás,

volt hogy harcba, volt hogy kis robotnak hajtották,

mégis hitt talán önmagában, hitt a maga igazában,

hitte, hogy az ember legyőzheti a lehetetlent,

legyőzheti ha kell saját magát, mert nem lehet tehetetlen.

Apám keze kérges volt, szeme hidegen kék,

ahogy rám nézett, soha nem láttam benne, hogy értem él.

nem volt gyengéd, nem volt kedves, nem volt szeretni való,

nem beszélt sokat, sőt amit mondott az is csak tőmondat volt,

de ott volt mindig, mint egy szikla, gyermekét senki nem bánthatta!

Apámat megkeményítette az élni akarás,

megkeményítette a sok-sok titok, amit kimondani neki fájt!

Egyszer, már nagyon betegen, megtört kicsi emberként,

amikor már majdnem csak akkora volt mint én,

kék szemei az odaát fényében égtek,

mesélt...és akkor megértettem, hogy fájhatott neki az élet.

Pécsi Ágnes

Apámtól és anyámtól

nem örökölhettem meg a hajlékonyságot:

"Egyenes tartás, húzd ki magad,

van gerinced, megtart, ha nem bízod el magad.

Szemed ne takard, lássák tekinteted,

olvassanak benned, ha tiszta vagy,

nincs mit rejtegetned.

Maradj magad, nem kell a másik hite,

van gondolatod, elved, 

ha feladod csak azért tedd,

mert a még jobbra vezet.

Bár merre is visz az utad,

nyiss, fogadj,

gazdagodsz ha adsz,

és meglásd viszonzást kapsz.

Meglehet, sőt lesz majd hogy csalódsz,

de ne felejtsd, a fájdalom tapasztalás, mégha szíved több darabra tör.

Hiba nélkül nincs ember,

ezt te is tudod. 

Elismerni fejethajtva

emel, nem szégyen, emberi dolog. 

Mosolyogj, szeress, győzd le magad ha kell,

megnyugszol, megbékélsz,

ha mindig emberben, ember leszel."

Kérlek, adj nekem türelmet,
ha lehet olyan nagyon, nagyot,
tudod, amivel százig is elszámolhatok,
s ha majd kimondom a százegyediknél,
talán már akkor, nem robbanok szét.

Kérlek, még ha lehetne,
adj nekem közönyt a "lükékre",
tudod, amivel semmibe sem veszem őket,
úgy teszek, mintha ott sem lennének,
talán akkor a türelemből, kevesebb is elég lesz.