Agi63 blogja

Vers
Agi63•  2021. április 26. 07:25

Váci Mihály: Idomítgató

Szelíd szerettem volna lenni,

mint margaréták kinn a szélben,

-de vissza kellett marni ennyi

idomítgató szenvedésben.

.

A testem, mint hűséges állat,

szolgált volna, de leroskadt,

-s kidőlt lovam nyakára dőlve

néha kellett hogy felzokogjak.


Agi63•  2021. április 24. 07:17

Szabó Lőrinc: Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól, 

hogy egy-egy rossz óra alatt 

mi minden megfordul fejemben, 

mennyi förtelmes gondolat;


s ha visszanézek tíz-húsz évre, 

bűnökre – mennyi tévedés! – 

majdnem revolvert ad kezembe 

a kései szégyenkezés.


És lassan mégis belenyugszom: 

Ilyen voltam, hát mit tegyek? 

Akárhogy bánom is ma ezt, azt, 

megváltoztatni nem lehet.


És ez a megváltoztathatatlan, 

amit most már vállalni kell, 

azzal vezekeltet a rosszért, 

hogy sohase felejtem el;


de vigasztal is, jóra oktat: 

szeretni, ami emberi – 

piszkosságaimból tanultam 

másoknak megbocsátani.


1933.

Agi63•  2021. február 7. 05:36

Váci Mihály: Valami nincs sehol


Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
      – valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

Agi63•  2021. január 17. 06:11

Tóth Árpád: AZ ORVOSI KAR

AZ ORVOSI KAR

Hej, szörnyű álmom volt ám az éjjel,
Megjelent búsan s ah, nem begyesen,
Megjelent ágyamnál, s a mellemre ült maflán
A debreceni egyetem,
Akiért írtam ezer vezércikket,
Akiért szidtam a zord kormányklikket,
S aki még mindig teng-leng betegen,
Ó, árva egyetem,
Feje még egyre bú-bogártól viszket,
És megvakarni hiába akarja,
Mert nincsen néki karja,
Hej, hiányzik néki
Az orvosi karja.

 

Mellemre ült, s elsírta, mi a titka,
Ah, búsabban sírt, mint Simon Juditka,
Szegény kis egyetem, alig-alig ölnyi
S az orvosi karja nem akar kinyőlni.

 

Sírása pedig szólott ilyenformán:
Brühühü, a kormány
Dédelgeti Pozsonyt, mint egy csecse nőt,
S neki hozatott a gólyával
Egészséges egyetem-csecsemőt,
Aki, mint egy csecsemőhöz illik,
Mihelyt alkalma nyillik,
Négykézláb mászkál, azazhogy négy-kar-láb -

 

De kiskutya farkát
Se ér az ilyen cudar állapot,
Mint az enyim,
Én csak három karral mászhatok,
Azaz csak másznék Debrecenbe,
Ha az olyan könnyen menne,
De a cívis,
Akármilyen szívesen hív is,
Mikor látja,
Hogy a negyedik karom csonka,
Visszaküld szépen a pokolba.

 

Így bőgött ágyamnál az egyetem,
S én szóltam: Sajnálom nagyon,
Nem segíthetek kegyeden.
De egy tanácsom, nézzük csak, vagyon:
Most, hogy finoman éljek a szóval,
Olyan ön, mint a sivár ormok fenyve,
Mit rosszul ragasztott a szirthez
A sors rideg enyve,
S mit egy kicsike szél is kidönt -
Rövidebben s őszintén szólván,
A fene egyelőre megette önt,
Azaz, hogy önnek az orvosi karját.

 

De nézze, úgy hallom, fel akarják
Építni itt majd az új közkórházat,
Oda ön három karral is bemászhat,
Bérel egy ágyat,
Belefekteti csonka és bágyadt
Tetemét,
Eszik egy pár millió-pecsenyét,
Szopik egy kevés pótadó-tejet,
Lenyel egy-két interpellációt,
Kiböjtöl négy-öt generációt,
Túlél vagy tizenöt kormánybukást,
S mire majd dédunokáimnak
Kinő a foga
S az általános választójoga,
Ha isten úgy akarja,
A kórházunkból impozánsan
Végre kinőhet majd magának is
Az orvosi karja.

 

Az egyetem szavaimra elájult,
Csonka kebeléből így tört ki sóhaja:
Na ja!...
S engem és ágyamat megvetve mélyen,
Három sánta meglévő karja-lábán
Elbicegett az éjben.

Agi63•  2020. december 30. 06:09

József Attila: LEVEGŐT!


Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom