Ezerszíngomba

Együtt született velem.

Ha szellő szólt csipkeszél-leveleken

altatódal volt az sarjadó nekem.

Együtt serdült fel velem.

Fényes gyűrűkbe éhes gyökereken

bújt erő s rajta csokrokba nyílt eszem.

Együtt játszott is velem.

Gyümölcséhöz áglépcső-emeleten

hajtott fel vágyteli, vakmerő fejem.

Együtt virult ki velem.

Mulattam lent torkos seregélyeken,

függőket akasztott fülemre kezem.

Együtt vigadott velem.

Mezítlábas, maszatos gyerekeken,

röpködött szirma, akár a lágy selyem.

Együtt halt volna velem.

Vagy szórta volna tovább szeretetem,

magokat ültetve emlékül nekem.

Eltűnt. Tátongó helye fáj.

Állok egyedül, értetlen, esthomály,

lüktető sebbel sír, foghíjjal a táj.

Szerettelek.

Ahogy embert sem szerettem tán,

ott maradt lelkem fele benned,

ott tükrös gyűrűkön, zöldek bársonyán.

Velem ültettek a világra

ráncos, nagy, földesmeleg kezek,

mosolyok, melyeket sosem feledhetek.

Távolról jöttél, a városon át,

falu lelkét hozták el veled nekem,

játszótársam lettél, majd később

reményszín, titkos búvóhelyem.

Csak én siklottam karcsú koronád közé,

onnan fütyürészve világ zörejére,

észrevétlen, láthatatlanul,

mint idő torkos seregélye.

Menedék volt leveled, sátor,

takart, bújtatott és hallgatott,

dalokat biztatón suttogott:

azóta sem voltam oly bátor,

s oly különleges emberfia sem soha,

kinek a születése napján

gyümölcsöt, édest érlelt egy cseresznyefa.

Messze mosta lábnyomom duzzadó patak,

ám cinkosan újra simítni vágytalak

s mikor aztán játszottunk újra, 

függőt kislány tűzött füleire ismét

s illegve, mezítláb kergette 

lombjaidba a riadt pillét.

Döbbenten állok most űr előtt:

elmúlt, bozót árulón benőtt

s nem értem, hogyan történhetett

- ikrem volt, s most bevégeztetett.

Beteg voltál? Sorvadozva haldokoltál?

Vagy túlbuzgó kezek áldozata lettél,

veszélyes titánként sötét földre estél?

Ki meséli mindezt el nekem?

Ki gyászol, könnyez, sirat velem?

Gyötrődök, nevedet sem tudom,

s bár látlak, ha szememet hunyom

és ízed élő, csiklandozza szám,

talán az utolsó jel voltál itt, te fám!

Néha levert az eső,

de sosem májusban,

ott a csepp is repeső,

benne száz, lágy ujj van,

földbe túr és égre néz,

gesztenyelevélre

dobolása égzengés,

bujaság beszéde.

Üvegbúra a pára,

dunsztos védőharang,

fény hullongál majd mára,

halkuló csipp-csepp hang.

Olyan jó eső ez,

beborít és föld lesz,

fehőből kupola,

mint a köd fátyola,

meghitt, csendes, meleg,

sátrat alkot neked,

cseppje illat-telve,

növekedés elve,

hullik, pereg, neszez,

sarjadásnak jelez.

Ezek a hajnali harangok

játszanak ma velem,

elviszik magukkal az emlékezetem.

Azt hiszem, megint nyár van,

és jól esik a hűs,

fülemben szellő lesz friss vonós, hegedűs,

ahogyan felbaktatok,

kosárral, lassan,

málnát szedni sárgarigófüttyös gazban.

Felbaktatok, leülök,

napszítta, ó fára,

szemeimet belepi a málló pára.

Nincs nap és meleg sem,

becsapott ma a lét,

csak szívfacsarásban lelte bús örömét.