Ezerszíngomba

Már nem kell ránk függöny,

széllel a színes felvonás lehull

s csak csupasz ág keretén át

szüremlik némi rövid fény.

Csapzott veréb ide

lassan hótakarót csiripelget,

nő az ég kabátja, rajta

szelíd gomb a kancsi napszem.

Nini, egy foltos gesztenye, 

vaksi boci penderül most 

burokból az útra elém:

hát persze, lézeng már a nyár,

tétova se ide, se oda, 

indulni fájdul pedig, 

forróságnak esteledik. 

Jól a fokokat csak a létra tetejéről látod.

Pedig megfogtad őket, tenyered még tőlük poros

és ismerted minden ággöcs és repedés sebhelyét.

Cukorszirupban őrzöm már

az őszi meleget,

borostyános lében

a ködmarta délutánokat.

Az alkony pirosát,

bogyóvérrel karcoltam fatörzsbe,

lassan csurranó ízzé csorgattam

a lombok aranysugarát

és koccanós, nagy diókban

álmosan vackol már a tétova bor,

rézsútos kék rajtunk

a tél kristályos szeme.

Padra ültettem mellém magamat,

csak engem nézem most a szemében,

és elfelejtjük együtt a tégem.