Ezerszíngomba

Delejező telehold,

virágokkal telehord,

rézsútos fény, gömbölyű,

kandi bimbó, gyönyörű,

tél homályát sziporka,

televénnyé tiporta,

és a barkás hegy megett

kivirít a kikelet.

A csend hagyta itt tompa lábnyomát,

hó felett lehelete kéklik,

roppan a nap kristályos jéggel,

éjben tükörtekintete fény-lik.

Be lassú és puha most a gond is,

málló idő párnán hál, elül,

szél siklik alattunk még halkan,

kupolánk hunyorog már felül.

Már nem kell ránk függöny,

széllel a színes felvonás lehull

s csak csupasz ág keretén át

szüremlik némi rövid fény.

Csapzott veréb ide

lassan hótakarót csiripelget,

nő az ég kabátja, rajta

szelíd gomb a kancsi napszem.

Nini, egy foltos gesztenye, 

vaksi boci penderül most 

burokból az útra elém:

hát persze, lézeng már a nyár,

tétova se ide, se oda, 

indulni fájdul pedig, 

forróságnak esteledik. 

Jól a fokokat csak a létra tetejéről látod.

Pedig megfogtad őket, tenyered még tőlük poros

és ismerted minden ággöcs és repedés sebhelyét.