Ezerszíngomba

Levágták s lám a nyárfa egyre élni akarna,

tél jegébe zöld rügyfityiszt mereszt

és zsenge levéllel szamárfület int a halálnak.

Nyárfa akarok lenni. 

Hullott rügyem legyen balzsam,

kenőcsös ír, pípompápom,

göcsörtösszép karjaimat jusztis ki-kitárom.

Álmodtam egyszer egy házról,

kilincsen rézrozsda mázról,

ablakban hangtalan dal van,

tűzhelyen langymeleg katlan,

sarkokban pókszőtte álmok,

verandán sustorgó távok

befonta burkolva paplan,

liláserű, láthatatlan.

Sárga busz enne alólam kátyús utat,

csuklós, nagy fejével konokul bólogat,

hullámzó testében megül most az álom,

elalél a világ, hiába is várom.

S míg némán süppedek gondcsatakos székbe,

sötétben a titkos ki-kigyúló fényre

homálytól ittasan szürke pille kering,

felszáll, szédül a gondolat mégis, megint.

Bágyadt utcán szürkét hallgatózó házak,

ablakukban alvó, rézrozsdaszín mázak,

vöröslő lángokkal karcsú macska kóbor,

lehullott levélen megcsillanó óbor.

Zörrenő keményen most az ég kong, korog,

rideg hideg fordul, szélharaghang morog,

s riadt borostyánban méhek szárnya bolydul,

zümmögésük szédült, fehér táncba fordul. 

A HÉV-nek ismerősen kátrányszaga van

s ha felbúg megvénült motorja nagy kábán,

megrezeg tőle a tétova vasoszlop

s rezonál vele lábam némán a járdán.

Hangosan berreg még a záruló ajtó,

fényfoltot tovavisz zötyögve a zárvány,

földalatt éjében kormos visszhang mormol,

peronon maradtam magamban most árván.