Ezerszíngomba

Abszurd dolog

könnyem csorog

föld alatt ázik 

szürke porod

a gömb maga

a bús mindegy

meg se nyikordul

tovább forog.

Nyanyókám hol vagy?

Hol van a pogácsa?

Titokban dugdostad 

zöld kosár aljába.

Horgolótű megáll.

A fonál elvágva.

Így lettem mára

hirtelen nagy-árva.

Menesztve lelked

mára csendítenek.

E világból túlra

téged lendítenek.

Sütni kész két 

sima tenyereden,

életed nyújtottad

bízó egyenesen.

Hová mentsem, 

és főleg hogyan?

Az idő őrült ló,

vesztébe rohan.

Csöndre van 

most szükség

a lelkemben.

Búszéltől tépázott

könnygyomos

kertemben.

Sötétben 

hajnal jött.

Hívtak, ébredtél.

Nem vártál meg,

csak sietve mentél.

Annyi idős vagyok, 

mint mikor Te 

Nagyanyámmá lettél.

Titoktudóként hogy

cinkosan szeressél.

Kamasz voltam,

hátulról kettőnk

után fütyültek a fiúk.

Panaszomban oly 

sokszor voltál te a kiút.

Szeptemberben 

krétaszag nekem 

mást jelent, mint másnak:

üzeni melegen, 

gyere hozzám, várlak.

Gyermeklelked intett,

kissé meglepődve:

Felnőttél hirtelen, vége. 

Most taníthatod az

utat véghetetlen égbe.

Bámulom hitetlen

fekete hajszál, hogy tekereg

horgolt terítőbe.

Rámhagyott meseként

lett tán beleszőve.

Csinung. Csinun-inung-inung.

Csengetek.

Nehogy odabent megijedjenek

az árnyak.

Hátha örülnek jöttömön.

Hátha várnak.

Fehér korong a csengő gombja

porcelán tapintása szelíden enged,

ismerős ujj, ha nyomja.

Biztonság kedvéért 

a levélrés fedelével 

is koppantok párat,

mielőtt kerregve nyitnám 

a keresztpántos zárat.

Mellettem mély ú-val húz a falift.

Hol áll meg?

Célja másik emelet.

Zökkenését hiába fürkészni,

nem szállít ide váratlan örömet.

Nehéz bársonyfüggöny az ajtón

benn tartja most - a hideget.

Ottfelejtett fekete esernyő csak,

mi a polcon ráminteget.

Balra a kamra.

Résnyire nyílt ajtaján

kitátogat a sötétség a gangra.

Üvegek, tálak üres hada várna 

befőttel, lekvárral

terhes roskadásra.

Szerény fémtálca tükrében

riadtan, pislogva szisszen a szódásüveg.

Fényes gúnyája

rárakódott portól nem ismer magára.

Kietlen konyha pepita köve morzsátlan.

Valahol 

vidám vasárnapi ebéd

atomjai reszketnek.

Aranymeleg lámpafény 

imbolyog az erkélyig.

Rejtett sarokban éneklő

karácsony-foszlányok rekedtek.

Az ajtót be kell csukni. Óvatosan.

Vigyázva az üvegre.

Nem kúszik ugyan be szag, 

és hiába is ügyelni illanó melegre.

Sokszögmintán csak hűlt szoba sejlik

szürke árnyalat "rekamén" a sárga.

Karosszékben összehajtott pokróc

mintha csak valakire várna.

Nem oda ülök. Helyem szemben a másik.

Most is lassabban ketyeg itt az idő,

foga el-elvásik.

Asztalkán rojtos terítő,

keresztrejtvény, reszketeg, 

mikrocikcakkos betűkkel,

cetlire másolt idézetek közt

sajgó nyugalom tölt el furcsa derűvel.

Mintha lógna még egy borszínű szála

oboa-nád erős madzagjának,

mintha csak a szőnyeg fakó kávészín mintáján

szorzótáblás társas kártyái sorakoznának.

Mintha magnóról polka-zene szólna,

mintha ropnánk rá mind, bogdányi sváb módra.

Kérés nélkül nyílik a mézszínű szekrény fiókja, ajtaja.

Lábad elé

mindből más és más titokzatos világ omlana.

A felsőt gombok lakták, olló, stoppolófa.

Sok, hibás gomb,

lyuktalan,

egylukú,

máig bevésődött, fanyarkás illatú.

Felette kis almárium. 

Drogéria mindennapokra. 

Csábító lakoma 

ígérete,

áradó 

édességaroma.

Sorakoztak továbbá finommívű, 

féltett kristálypoharak 

benne.

Ünnepi ebéden félszeg ujj alatt 

üveghangon búgó szerszám -

ha szigor engedte.

Jobbra a kétajtósban 

lepedők, huzatok, ingek

patyolat érintésű

hársbalzsamú rendje.

Tisztaságba öltözhetett,

bárki, ha felvette.

Még vár a fürdőszoba is.

Emlékfüstként terjeng 

egyszerű szappan tiszta illata.

De elsüllyedt már a kád,

a víz, a habos, 

kalanddal ölelőn lágy.

El a ruhákkal terhes 

nyirkos cseppeket hullató fregoli;

a törött timsókocka.

Nyelvragasztó, 

kristályos rózsa-derengése

homályba merült, 

zsibbasztó feledésbe.

Félfán a ceruzával rótt mérce 

még hirdeti

hogy nyúlt túl lassan rajtuk valónk.

De csak 

a testbeli.

Hosszabbodik már árnya 

szekrény tetején 

a lágyívű szoborfejeknek.

Ideje ágyat nyitni 

ropogósra vasalt, 

selyemtükrös paplanút,

fáradt örök gyereknek.

Gyűlik a falon fények vonala.

Számolhatnám szunnyadásig,

mint akkor, valaha,

ahogy egyre halkuló pászmával

autók fénye 

villan a bútoron sorban,

parázsló, gyengéd táncával.

Sötétségbe süppedve csak várok,

hadd folyjon számlálatlan percek hada.

Puhán ölel a régi csend

minden apró, ismerős zaja.

De ködbe süllyedve

tartóztathatatlan halad 

az emlék távolodó lépte.

Sietnem kell.

Küszöb előtt lám a

kilinccsel vesződik,

az erkély ajtaját már-már elérte.

Kíméletlen fordul rá a kulcs,

viaskodó kezemben utoljára,

a kattogó, 

könyörtelen akaratú zárra.

Vele együtt

gyerekkor 

melengető,

kedves szilánkjára.

Szaporán dobbannak 

ritmusra a lépcsők, 

minden egyes fordulóban vérző

köteléket tépők.

Pillantás még egyszer sajogva ámul:

postaláda kulcslyukát

mészpadlóban ős-csigát

a tér minden hajlatát

utoljára még beinni,

ezentúl mindig, mindenhova 

értékes letétként magammal vinni...

mielőtt a vaskeretes kapu tárul,

majd halk csattanással,

végérvényes lemondással 

mögöttem megadón zárul.

Fejet hajtva végzeten

torpanó-tétován, 

útra hajtott fejjel

haladok idelenn.

Hasítva, hirtelen nyilall,

a szó,

amit meghitt hang sugall:

Fel, csak fel nézz!

üzen nekem.

Kísérve mindvégig türelemmel,

rég várja tekintetem:

ott fenn, ott, igen, 

integet rám fényesen.