Ezerszíngomba
GyászFejfa
Abszurd dolog
könnyem csorog
föld alatt ázik
szürke porod
a gömb maga
a bús mindegy
meg se nyikordul
tovább forog.
Kereslek
Nyanyókám hol vagy?
Hol van a pogácsa?
Titokban dugdostad
zöld kosár aljába.
Horgolótű megáll.
A fonál elvágva.
Így lettem mára
hirtelen nagy-árva.
Menesztve lelked
mára csendítenek.
E világból túlra
téged lendítenek.
Sütni kész két
sima tenyereden,
életed nyújtottad
bízó egyenesen.
Hová mentsem,
és főleg hogyan?
Az idő őrült ló,
vesztébe rohan.
Csöndet
Csöndre van
most szükség
a lelkemben.
Búszéltől tépázott
könnygyomos
kertemben.
Nyanyóka
Sötétben
hajnal jött.
Hívtak, ébredtél.
Nem vártál meg,
csak sietve mentél.
Annyi idős vagyok,
mint mikor Te
Nagyanyámmá lettél.
Titoktudóként hogy
cinkosan szeressél.
Kamasz voltam,
hátulról kettőnk
után fütyültek a fiúk.
Panaszomban oly
sokszor voltál te a kiút.
Szeptemberben
krétaszag nekem
mást jelent, mint másnak:
üzeni melegen,
gyere hozzám, várlak.
Gyermeklelked intett,
kissé meglepődve:
Felnőttél hirtelen, vége.
Most taníthatod az
utat véghetetlen égbe.
Bámulom hitetlen
fekete hajszál, hogy tekereg
horgolt terítőbe.
Rámhagyott meseként
lett tán beleszőve.
Búcsú napja
Csinung. Csinun-inung-inung.
Csengetek.
Nehogy odabent megijedjenek
az árnyak.
Hátha örülnek jöttömön.
Hátha várnak.
Fehér korong a csengő gombja
porcelán tapintása szelíden enged,
ismerős ujj, ha nyomja.
Biztonság kedvéért
a levélrés fedelével
is koppantok párat,
mielőtt kerregve nyitnám
a keresztpántos zárat.
Mellettem mély ú-val húz a falift.
Hol áll meg?
Célja másik emelet.
Zökkenését hiába fürkészni,
nem szállít ide váratlan örömet.
Nehéz bársonyfüggöny az ajtón
benn tartja most - a hideget.
Ottfelejtett fekete esernyő csak,
mi a polcon ráminteget.
Balra a kamra.
Résnyire nyílt ajtaján
kitátogat a sötétség a gangra.
Üvegek, tálak üres hada várna
befőttel, lekvárral
terhes roskadásra.
Szerény fémtálca tükrében
riadtan, pislogva szisszen a szódásüveg.
Fényes gúnyája
rárakódott portól nem ismer magára.
Kietlen konyha pepita köve morzsátlan.
Valahol
vidám vasárnapi ebéd
atomjai reszketnek.
Aranymeleg lámpafény
imbolyog az erkélyig.
Rejtett sarokban éneklő
karácsony-foszlányok rekedtek.
Az ajtót be kell csukni. Óvatosan.
Vigyázva az üvegre.
Nem kúszik ugyan be szag,
és hiába is ügyelni illanó melegre.
Sokszögmintán csak hűlt szoba sejlik
szürke árnyalat "rekamén" a sárga.
Karosszékben összehajtott pokróc
mintha csak valakire várna.
Nem oda ülök. Helyem szemben a másik.
Most is lassabban ketyeg itt az idő,
foga el-elvásik.
Asztalkán rojtos terítő,
keresztrejtvény, reszketeg,
mikrocikcakkos betűkkel,
cetlire másolt idézetek közt
sajgó nyugalom tölt el furcsa derűvel.
Mintha lógna még egy borszínű szála
oboa-nád erős madzagjának,
mintha csak a szőnyeg fakó kávészín mintáján
szorzótáblás társas kártyái sorakoznának.
Mintha magnóról polka-zene szólna,
mintha ropnánk rá mind, bogdányi sváb módra.
Kérés nélkül nyílik a mézszínű szekrény fiókja, ajtaja.
Lábad elé
mindből más és más titokzatos világ omlana.
A felsőt gombok lakták, olló, stoppolófa.
Sok, hibás gomb,
lyuktalan,
egylukú,
máig bevésődött, fanyarkás illatú.
Felette kis almárium.
Drogéria mindennapokra.
Csábító lakoma
ígérete,
áradó
édességaroma.
Sorakoztak továbbá finommívű,
féltett kristálypoharak
benne.
Ünnepi ebéden félszeg ujj alatt
üveghangon búgó szerszám -
ha szigor engedte.
Jobbra a kétajtósban
lepedők, huzatok, ingek
patyolat érintésű
hársbalzsamú rendje.
Tisztaságba öltözhetett,
bárki, ha felvette.
Még vár a fürdőszoba is.
Emlékfüstként terjeng
egyszerű szappan tiszta illata.
De elsüllyedt már a kád,
a víz, a habos,
kalanddal ölelőn lágy.
El a ruhákkal terhes
nyirkos cseppeket hullató fregoli;
a törött timsókocka.
Nyelvragasztó,
kristályos rózsa-derengése
homályba merült,
zsibbasztó feledésbe.
Félfán a ceruzával rótt mérce
még hirdeti
hogy nyúlt túl lassan rajtuk valónk.
De csak
a testbeli.
Hosszabbodik már árnya
szekrény tetején
a lágyívű szoborfejeknek.
Ideje ágyat nyitni
ropogósra vasalt,
selyemtükrös paplanút,
fáradt örök gyereknek.
Gyűlik a falon fények vonala.
Számolhatnám szunnyadásig,
mint akkor, valaha,
ahogy egyre halkuló pászmával
autók fénye
villan a bútoron sorban,
parázsló, gyengéd táncával.
Sötétségbe süppedve csak várok,
hadd folyjon számlálatlan percek hada.
Puhán ölel a régi csend
minden apró, ismerős zaja.
De ködbe süllyedve
tartóztathatatlan halad
az emlék távolodó lépte.
Sietnem kell.
Küszöb előtt lám a
kilinccsel vesződik,
az erkély ajtaját már-már elérte.
Kíméletlen fordul rá a kulcs,
viaskodó kezemben utoljára,
a kattogó,
könyörtelen akaratú zárra.
Vele együtt
gyerekkor
melengető,
kedves szilánkjára.
Szaporán dobbannak
ritmusra a lépcsők,
minden egyes fordulóban vérző
köteléket tépők.
Pillantás még egyszer sajogva ámul:
postaláda kulcslyukát
mészpadlóban ős-csigát
a tér minden hajlatát
utoljára még beinni,
ezentúl mindig, mindenhova
értékes letétként magammal vinni...
mielőtt a vaskeretes kapu tárul,
majd halk csattanással,
végérvényes lemondással
mögöttem megadón zárul.
Fejet hajtva végzeten
torpanó-tétován,
útra hajtott fejjel
haladok idelenn.
Hasítva, hirtelen nyilall,
a szó,
amit meghitt hang sugall:
Fel, csak fel nézz!
üzen nekem.
Kísérve mindvégig türelemmel,
rég várja tekintetem:
ott fenn, ott, igen,
integet rám fényesen.