Ezerszíngomba

Nyáron hallgatni kell hogy 

serked percegve a fű

s indáival sercegve

mint tapogat a szulák.

Hallgatni kell, nagyokat,

hosszún, ízlelni semmit

mindenen át, kóstolni

lassún az egek juhát.

Nyáron a bogárláb is

zenél, s dongót mákvirág

ha tetten ér, pirulva 

gyűri szirmát, a buját.

Hallod-e? Látod? Lett-e

mikrokozmosz világod 

s foltoz-e már köntössé

ékes mindennap-csudát?

Neki sikerült.

Mert az apja

benne van

abban, amiben

én nem.

Neki sikerült

és nem nekem.

Sorsot verhetem.

Tényleg sikerült?

Kétlem.

Mert sikerült-e

neki a lényeg?

Vagy ha majd

nekem sikerül,

előre mégis

igazán én lépek?

S ő baktat csak majd -

siketül.

(Egy felvételi margójára)

Játszol a holdban,

fele se igaz,

szavaid szérűjén

özönlik a gaz.

Lapulva oldalog

hárított pofon

feladóhoz vissza

már mesterfokon.

Kigurult a számon?

Valóban mondtam?

Biztos vagy benne,

félrehallottam.

Agyamnak adódott

szemellenzője:

hamis a való - s

ellenkezője.

Farkába harapott

Cornelius

Neked nincs gerinced,

mondta apád, a kritikus

s nem látta, hogy vált gumivá

nyeklőn, nyaklón,

sablon szóra

hátad közepén 

nevelése, a cinikus.

Bezzeg a bátyád, az mintafiú,

mint a fiú, ki eloldalog

tékozlón éhséges vággyá

világtávba

hajtott szégyen,

mernéd, hiába,

bólintását ma koldulhatod.

Gerince por, föld alatt a minta,

tudomány bor, klasszikus mit írt

mágnes mégis mind, kívánná

filozófus(s),

botcsinálta,

mikor állsz lábra,

nem elég egód eddig mit sírt?

Sértődött gyerek tüskés talpát,

megpörkölt csiga behúzott szarvát,

szavaidat

úgy nyalogatod.

Nem baj, csak meghaltam épp,

egy pillanatnyi pokol-pánikba,

belebukott

múlt kirakatod.