Ezerszíngomba

Kapilláris-hajamon 

a lélek

végigcsorog

ott billeg

minden egyes szálon

belsejükben égig dobog

kígyós halál

az iszamlós parton

vasfogával hiába vicsorog

mert ha kezedbe folyhat,

rátekereg, rá bizony,

s odaát a szürke iszony

bárhogy morog, csikorog,

lesz belőled 

szakíthatatlan, 

szívembe

reménnyel bongó

érces aranyhorog.

Te a nyugalom vagy maga.

Bár rég tudom,

belül ott ül

a kétség reszketeg madara.

De zárka számára

bordáid finom kalitkája

s rajta a boltíves csonttorony-kupola.

Te a nyugalom vagy maga.

Erembe átcsorog 

védelemül

langymeleg, pulzáló folyama.

Derű borává válik,

semmibe páraként mállik

lúdbőrös képsor s jeges kételynek mocsara.

Te a nyugalom vagy maga.

Mondom én.

Visszhangzod te.

Kinek van igaza?

Soha el nem vásó acélötvözetté edz

két tükör egymásra vetülő fénysugara?

Elhallgat-e vagy talán csak lapul

benn kalitka verdeső, védtelen madara?