Ezerszíngomba

Ernyedten lóg,

pókfonálon

lappad a nap,

szikkad a föld,

cserepesre,

lám, visszacsap,

szomjas nyelvvel

tikkad a nyár -

és megharap.

Csillagszeplős a nyári ég,

hunyorgat százezer szeme,

perc pirreg fűben halkulón,

rezeg fenn végtelen zene.

Fekete árnyak közt ma még

némán csak fekszem, hallgatom,

száll őszi széllel messze majd

sárguló szénaillatom.

Csillagszeplős a nyári ég,

arcomra fénypettyet tükröz,

pislog dallamra, hamiskás,

hajlik a kinyíló fülhöz.

Kőrisekről kemény pörgettyűk peregnek,

fellendülnek, neki színpompás egeknek

és kerengve aláhullanak, nyugszanak,

lázas szél jön, karjába vágyva ugranak.

Pörgök most én is zörgő levelek között,

lábaimba lázas reszketés költözött

és vérpettyes ruhámban fázom ám nagyon,

lehull a napkorong, lerázom, otthagyom.

Az aszfaltra töppedt szilvaszemek lapulnak,

furcsa, szürke szárnnyal langyhideg szelek fújnak,

vörös arccal felhőbe szégyenkezik a nap,

szemére húzza, duzzog, ködpárnába harap.

Cserzett bőrökből elillanna a barna szag,

szomorún pittyeget fenn egy csapat gyurgyalag,

színeit menti, tollára tarka éj tüzel,

elül a zsibongó zsongás, oldó ősz közel.

Ismersz? Pletyka csak, 

visszhangok szertehúzó röpte,

kérdezz s felelek -

vagy titok maradok örökre.

Látsz már? Árnyak csak,

barlangom dohitatta falán,

a lángok - kihuny 

a fény, örökre eltűnnek talán.