Ezerszíngomba

Mint szűrt vaj széled a víz ujjaim között,

se nem bársony, sem selyem, inkább ködanyag,

hűs zöldárnyakkal hallgat alattam a mély,

iszapban pihennek hínárruhás halak.

Most nagy, szelíd ívű hullámdombok jönnek,

hátukon barnatarka pihetoll lebeg,

kék szivárvány távol a horizont széle,

aranyló pacák rajta csillámló hegyek.

Kései szúnyog még tükörképén ámul,

nyűttes szárnyával lassan, ráérőn rezeg,

hajszállábaival egybeforr a hártya,

minden-semmi határán megadón rebeg.

Üveglapra feküdtek fent a fellegek,

síkká lett púderfehér habhasuk alja,

hájuk oldalt s hátra kúpos púppá nyúlik,

aljukat a tükör simára vasalja.

Zsákutcákból kandi sugár visszapattan,

csak pislognak sandán, át a zöld üvegen.

Terhük alatt ívbe hajlik a lap, reccsen,

hatalmast: szilánkkal eső hull hidegen.

Ha láttál már sok ezer embert örülni...

gulyáságyúból, gazdagon,

főtt étel szagától révültté hevülni...

Mesél - a kanál a lecsóba beletáncol:

a Nyugatinál eldobált csajkák, rivalgás -

aztán csend; hírek huhognak anyáról s - belefázol -

zsigerbe borsódzó, gyökeres döbbenet -

féltve titkolt halálú apáról:

roskatag gerincbe ver vérző szögeket;

évekig megspórolt könnyek

keserű kulimásszá hullnak,

jönnek, mindegyre csak jönnek,

a pár forint épp elég a HÉV-re

azt sem kérik, csak érjen 

a fogoly haza, érjen már végre.

Ájulás moziban, ájulás fodrásznál, fekve -

tanulni akar a lélek, feledni, 

felállni - reszketeg hozzá még meggyötört teste.

Kapaszkodik erősbe, szépbe, jóba,

siet, pótol, vágyik,

szomjasszívű félgyermek lenne, volna.

Tűrni tanít majd, kitartón, kínbogokat fosztva

s ha kérdik remek orosza honnan,

kitérőn annyit felel csak szelíden, hogy: Moszkva...

Kanál a tálban hallgatón koccan, 

fülel a türelmes 

kaszás a spájzban, borzongva moccan.

Örüljetek, hálával - ha meghalok, ne sírjatok,

szabad vagyok s maradok, de:

épp ilyet egyetek, ilyet, majd ha száz éves vagyok.

Az első, akinek a nevét hívod,

nyüszítve, félve,

álmodból csapzottan riadtan,

az első, kit szólítsz

óbégatva, esetten,

térdre hullva rongyként a bajban.

A dallama mindig ugyanaz,

mély és aztán magas és hosszú,

kétségbeesett, de bizakodó is -

ha rádteszi kezét, a lágyat,

nem talál meg, ma nem, a bosszú.

Maaaaamiiiii, 

iiiii,

visszhangozza

szél, házfal és a széles utca,

rohan már, villám, fényes,

szelíd is s meleg fényétől 

menekül pokol kénes bugyra.

Álmodik szétfoszló utakról,

szélvédőjét könnyeső mossa,

ablakain volt kacagás kong,

földbe vágy a lehulló rozsda.

Itt hagyták. Málló zománca sír,

gumijába fagy foga harap,

hőség feszíti csavarjait,

rongyos vásznára a szél lecsap.

Alvázán nyársarjak fakadnak,

motorrácsán párna a moha,

levelek kúsznak láncaiból,

atomokként már pöfög tova.