Ezerszíngomba

I.

Komlik a komló, pendelye zsindely,

bomlik, kifeslik, keresve ízlelj,

futna fel, fázón, magasba fonva,

levél ruháján borostyánt forrna.

Komlik a komló, zörögve görög,

földzene szólna, zengnek a rögök,

szemét lesütve hallgatag a szél,

dalolna mámort, bolondra beszél.

Komlik a komló, száll a pendely,

feslik, kibomlik, állig zsindely,

futna magasba, zászlót bontva,

báli ruháján mámort forrna.

Komlik a komló, pörgőn, zörgőn,

zenél a föld is, röggel görgőn,

szemét lehunyja, hallgat a szél,

dalol ma mámor, balga, remél.

Nyár tüzét szerettem, izzó fények között,

lankákon lesek most felgomolygó ködöt,

vetkeztem lázadón, meztelen, szertelen,

fagy csipdes életre, osonok nesztelen.

Tűzre víz, elporzott, elsodort messzire,

nyárfaszösz, elrepült, széles e semmibe,

ám éjjel ablakom szárnyasan kitárom,

befoly a csillagdal, elszunnyad világom.

Mint az este, ha átölel,

úgy képzeltem én egyszer el,

áttört fénypamatra lesve,

szelíd húr a béke teste

és csendül zsongó neszekkel -

valahol csendben veszett el.

Aranyoszöld lombok között lopakodó sugár,

melenget még, búcsúzkodik, megül itt-ott, kivár,

partok fölött felüdült fű forró napot feled,

hűvös, sima homokszemek incselkednek veled.

Este kinn az almafáról ezüst álom befoly,

elcsendesül, húrok nélkül, selymes, bűvös, komoly,

csillagfények messzeséget kupolának tárnak,

hintáz, rezeg, tükörbe hull visszhangja a nyárnak.

Felhőbe buktak a kései hegyek,

csak ujjaim hegyén világol a láng,

fekete vizen hullámfodor sodor,

árboc árnya törik, cikkcakkjelbe ráng.

Obszidián tükrön evickél a nap,

tetején toll lebeg, borostyánba forr,

búcsúzó sugártól pirul lenn a hab,

felragyog végül a levélcsónakorr.